Aurora Bloom: ASHamed - Megszégyenülve

Aurora Bloom debütáló regénye, az ASHamed a Publio kiadó égisze alatt jelent meg idén nyáron. A borító már első pillantásra felkeltette az érdeklődésemet a szürkés színvilágával, amely tökéletesen illeszkedik a történet súlyos hangulatához. A fülszöveg is könnyen felcsigázott, annak ellenére, hogy a mű központi kérdése közvetlenül szerepel benne: hogyan változhat egy emberi élet, ha a szülők folyamatosan csatároznak a feje felett, és milyen hatással lehet egy válás a gyermekre? Nagyon izgatott voltam, egyrészt azért, mert van érintettségem a témában, hiszen az én szüleim is elváltak, másrészt még nem olvastam olyan regényt, ami erre épült fel, általában csak háttérinformáció keretében találkoztam vele.

Történet:

Ashton élete irigylésre méltó volt. A szüleivel és a húgával egy gyönyörű, fényűző házban nőtt fel, amit a szeretet és a gondoskodás töltött meg. Aztán tizennégy éves korában egyik napról a másikra omlott össze minden. Először csak az édesanyja fáradt, karikás tekintete tűnt fel neki, aztán a hangos veszekedések és számonkérések, a titokban folytatott telefonbeszélgetések. A felnőttek teljesen kifordultak magukból, a gyerekekkel már nem is foglalkoztak. A családja széthullásnak indult.

A fiú menekül otthonról, hogy levegőhöz jusson, de végül olyan helyzetben találja magát, ahonnan megalázva szabadul. Ekkor ismerkedik meg Kamillával és Márkussal, akik rögös úton ugyan, de hamar az életének központi szereplőivé válnak. Ők lesznek azok, akik segítenek neki túlélni mindazt a poklot, amelybe a szülei válása taszítja. De mi történik akkor, ha lehull a lepel valamiről, amiről rajta kívül az egész baráti társaság tudott? És akkor, ha a saját szemével tapasztalja meg, hogyan esik darabokra a kapcsolata a szerelmével és a legjobb barátjával? Mindeközben otthon nem áll meg az élet, az édesanyja tovább lépett, és egy új férfi mellett találta meg a boldogságot. Azonban a fiú számára Dániel beköltözése újabb törtést jelent, akivel ráadásul nap mint nap találkoznia kell - a helyzeten az sem segít, hogy a férfi viselkedése okoskodó és kioktató. Az évek alatt összegyűlt megpróbáltatások teljesen megváltoztatják Ashtont, és elérkezik a pillanat, amikor rájön arra, hogy olyanná vált, aki sosem szeretett volna lenni - az édesapjává. Miként kezeli a fiú a helyzetet?  

Ashton újra menekülni kényszerül, de ezúttal azért, hogy megóvja a családját önmagától. Huszonegy éves korában hátrahagyja a vidéki házat és egy fővárosi lakásban talál menedéket. Az egyetem egyik óráján ismerkedik meg Rose-zal, aki mintha hallaná a segélykiáltását. A fiúét, aki csak tengődik és napról napra elfogy. A fiúét, akit felemészt a szeretet hiánya és a depresszív gondolatok. A lány az, aki a kitartásával ki tudja húzni abból a mély gödörből, ahová zuhant. A kapcsolatuk barátsággá alakul, aztán idővel Ashtonban egyre erősebb érzelmek bontakoznak ki Rose iránt, de fél az elutasítástól, ezért nem lép. Aztán egymást követik az események, és egy szétszakíthatatlannak tűnő kapocsból olyan lejtmenet indul, aminek beláthatatlan következményei lesznek. 

Hogyan változtatja meg a fiút a szülei válása, majd a további csalódások? 
Milyen jövő vár valakire, akinek a mindennapjai részévé válik a lelkiismeret-furdalás, az önszeretet hiánya? 

Létezik az a segítő kéz, ami egy idő után nem csak még mélyebbre ránt, hanem valóban felemel?

Véleményem:

Aurora Bloom dinamikus stílusban, választékos szóhasználattal tárta elém az első regényét. A váltott idősíknak köszönhetően a múlt és a jelen cselekménye összefonódott, és nyomatékosította mindazt, ami a fiúban lejátszódott. Kifejezetten tetszett a sötét és fájdalmas érzések, valamint a gyötrő gondolatok ábrázolása. A fejezetekbe merülve azt éreztem, hogy annyira megölelném Ashton-t, és annyira szívesen biztatnám, hogy tartson ki, mert előbb-utóbb minden jobb lesz. Egyszerre volt bennem sajnálat és véget nem érő szeretet is az irányába. 

Azonban az utolsó oldalakhoz érve kettős érzések maradtak bennem. Sajnos az Epilógus nem adott pluszt az élményhez, sokkal inkább elvett belőle. Azt gondolom, hogy egy ennyire mély témájú könyvben nincs szükség egy ilyesfajta kutatás felfedésére, számomra a 15. fejezet utolsó bekezdése lett volna a tökéletes befejezés Ashton történetéhez. 

Az ASHamed nem cselekményileg erős, hanem emocionális szempontból. A huszonegy éves főszereplő azokat a súlyokat görgeti tovább évről évre, csalódásról csalódásra, amelyek gyerekként nehezedtek a vállára. Bevallom, engem már a könyv első felétől nyomasztott egy kérdés: Meddig lehet a menekülést választani, és hol jön el az a pont, amikor a feladás a jobb választás?

Úgy vélem, hogy annak ellenére, hogy ez az írónő első könyve, abszolút jól sikerült. Viszont abban biztos vagyok, hogy kell egy bizonyos hangulat ahhoz, hogy az olvasó “élvezni” tudja a regényt. Meglátásom szerint a főszereplő által újra és újra megélt letargikus, önromboló minta segítséget nyújthat abban, hogy magunkban vagy a környezetünkben felismerjük, ha valaki megmentésre szorul. 

Remélem, hogy a magas válási arány ellenére kevés olyan gyerek van, akit tényleg ennyire nehezen érint és tönkretesz a család szétszakadása. Viszont álláspontom szerint Aurora Bloom kötete nemcsak azoknak szól, akik érintettek ebben, hanem bárkinek, többek között azoknak, akik évek óta cipelnek olyan terheket, amelyeket azóta sem tudtak letenni, és amelyek felőrölnek. 

Ha olvasnál egy kegyetlenül szókimondó, sokkoló és lesújtó alkotást, ami az elevenedbe vág és érzelmi válságba sodor, akkor az ASHamed neked való!

 

Köszönöm Aurora Bloom írónőnek a digitális recenziós példányt! 

Kedvenc idézetek:

"Földre ejtett porcelánbabának érzem magam, amelynek minden kis darabja a padlón hever. Pohár vagyok, ami kiesett valaki kezéből, és szilánkokra tört. Egy roncstelepre jutott autó vagyok, amit összezúztak a bontóban. Egy ártatlan férfi vagyok, akit felgyújtottak, és nem maradt más belőle, mint az égés maradványa, a hamu."

"Az öngyilkosságtól félek. (Ne félj, nem lesz semmi baj!) De nem a halállal való találkozás részétől, hanem attól, hogy ha meghalok, senkinek sem fogok hiányozni. Megrémít, hogy huszonegy év után sem szeret senki."

"Ki vagyok éhezve a törődésre, torkom szinte sivataggá szárad. 
Könyörögnék a szeretet oázisáért, de mit sem érnek a szavaim, ha egyedül állok a homokdombok között, és senki sem hall meg. Szomjan halok, mert nem tudják, hogy odaadásra vágyom. Azt hiszik, a meleg tea segít enyhíteni a fájdalmat, de mit sem ér egy gyógynövény, ha egy botanikuskert hiányzik belőlem."

"Ha valamit megtanultam, az az, hogy a kimondatlan szavak néha hangosabbak, mint a kimondottak."

"Minden egyes alkalommal megfordul a fejemben, hogy egy másik univerzumban talán szeretik egymást a szüleim. Akik ketten mennek nyaralni, és közös képeket küldenek nekem. Akik megtanítják nekem, hogy nem szégyen sírni, és hogy a férfiaknak is vannak érzéseik, amelyek néha kellemetlennek hatnak. Akik tudják a barátaim nevét, és ott ülnek majd a tömegben, hatalmas, büszke mosollyal, kézen fogva, amikor leérettségizek. Akik megszervezik, hogy a hétvégén a Fekete macska kocsmában fogunk meccset nézni a szomszédokkal, és együtt szurkolunk a csapatnak. Akik néha csak azért hívnak fel, mert eszükbe jutottam, és hallani akarják a hangomat. Tudják, mi az, ami lázba hoz, és mi szeretnék lenni, ha felnővök. Akik segítenek a fizikaházimban. Akik nem azt éreztetik velem, hogy teher vagyok számukra.
Akik sose hezitálnak, mielőtt kimondanák, hogy szeretlek."

"Nem tudok szeretni.
Nem tanították meg, hogyan tegyem."

– Megmutatom neked, hogy a szerelem nem attól attraktív, hogy milyen formában mutatkozik meg, hanem attól, hogy az emberek igazi énjét mutatja meg – mondja. – Olyan dolgokra ösztönöz, amelyeket nem te irányítasz, és ez lenyűgöző. A gyönyör nem az érzésben rejlik, hanem a tettekben. Attól, hogy valakivel együtt alszol, nem biztos, hogy közel fogod magad érezni hozzá. Attól, hogy egy házban laktok, nem biztos, hogy a szeretet jelen lesz. Az egyetlen dolog, ami segít valakihez közel kerülni, az nem más, mint amikor azt érzed, hogy nyitott lehetsz, és láthatóvá, hallhatóvá és érthetővé válsz a legmélyebb és legfontosabb pillanatokban. Nem a csókok és az ölelések a lényeg, hanem a hallgatás és az, hogy téged meghallgatnak. A törődésről szól, és arról, hogy veled tö… 
– Törődnek – fejezem be a mondatát."

"Egyik pillanatról a másikra védőszentből ördöggé változott. Ez az ördögi mosoly egyszerre csábító és ijesztő. Most már kezdem megérteni, hogy az ördögnek nincs szarva vagy hosszú, koromfekete farka, a pokolfajzat lehet gyönyörű és káprázatos is."

"Világháború dúl bennem, de nekem nem adtak fegyvert, hogy túléljem."

Fülszöveg:

Nem a halál az, ami összetör. Hanem amikor gyerekként végignézed, ahogy a szeretet lassan kihűl két ember tekintetében.

Ashton egy látszólag tökéletes családban nő fel, ahol a falak szépek, az emlékek mosolygósak – egészen addig, amíg a csendet fel nem váltja a vádaskodás, a félelem és a kimondatlan harag. A válás nemcsak a szülőket szakítja szét, hanem egy gyermeket is darabokra tör.

Évekkel később Ashton már felnőtt, mégis ugyanazt a súlyt cipeli: szégyent, bűntudatot, önutálatot. Úgy él, mintha mindig bocsánatot kellene kérnie azért, hogy létezik. A múlt visszhangjai nem hallgatnak el, a határok elmosódnak, a szeretet pedig összetéveszthetővé válik a fájdalommal.

Az ASHamed – Megszégyenülve nyers, őszinte és megrázó történet arról, hogyan válik a hallgatás örökséggé, a trauma identitássá – és hogy van-e út a szégyenből az önelfogadás felé.

Azoknak szól, akik gyerekként túl sokat hallgattak, és felnőttként még mindig tanulják kimondani: én is számítok.

(Publio, 2026)