Jennifer Grackle: Fiore Nero

 

Jennifer Grackle debütáló regényével a közösségi médiában találkoztam először - akkor még megjelenés előtt állt -, amely alapján hamar felkerült a TBR-listámra. A könyvtár digitális könyvespolcán véletlenül találtam rá, de amint megpillantottam, azonnal a kikölcsönzendő példányok közé tettem - a sors furcsa fintora, hogy csak a második előjegyzés alkalmával jutott el hozzám, mert az elsőnél időközben más is lecsapott rá. Nagyon izgatott voltam miatta, a fülszöveg kellően felcsigázott, így hamar belevetettem magam az oldalakba.

Történet:

Fiore apácának készül, és az egész életét a kolostor falai között töltötte. Az Istenben való hite az egyetlen biztos pont a számára, de valami megváltozott benne aznap este, amikor egy számára kedves kislányra egy idegen férfi társaságában talált rá. Mindig is volt egy mélyen eltemetett része, amely érdeklődött a vallás szemében tiltott dolgok iránt, de legelőször ennek a férfinak a közelében érezte azt, hogy ezek valóságosak, léteznek. Aztán egyik napról a másikra megpecsételődött a sorsa, amikor Joseph atya közölte vele, hogy a továbbiakban nem látja szívesen az egyház, valaki más gondjaira bízzák őt.

A lány teljes zavarodottságban, összetörve érkezik meg Malvettiékhez. Az új otthona egy fényűző ház, amelynek három állandó lakója van: Lucia, a feleség és Riccardo, a férj, valamint a hatéves Elia. Gyakori vendég a családnál a nő bátyja, aki nem más, mint az az idegen férfi, akivel Fiore azon a bizonyos estén a kolostorban találkozott.

Dario az alvilág egyik kulcsfontosságú figurája, aki illegális üzleteket folytat. Fiore azonnal felkelti az érdeklődését azzal a tisztasággal és szüzességgel, ami árad belőle. Joseph közbenjárásával megszerzi a lányt, akit eladásra szán -  a férfi ugyanis nem rest behajtani az atyán a korábbi húzása miatt felhalmozódott tartozását. Azt hitte, hogy könnyű dolga lesz, de azzal nem számolt, hogy a közelsége és a kisugárzása milyen erős hatással lesz rá.

Fiore.
Egy fiatal lány, akit csábít a bűn egy férfi képében.
Egy fiatal lány, akinek a hite és az útja megkérdőjeleződik, ahogy a biztonságot jelentő intézményt hátrahagyja. 
Egy angyali teremtés, akinek egyetlen pillantása képes bujaságot és ártatlanságot sugallni.

Dario.
Egy rideg és kimért férfi, akinek hamar fel kellett nőnie.
Egy veszélyes alak, aki hamar megtapasztalta a sötétséget, és a maga javára fordította a sorsát. 
Egy démon, akinek a nevét - Barone - mindenki ismeri, de ha meghallják, csak a félelem marad.

Két lélek, akik szinte mindenben különböznek egymástól – többek között az értékrendjükben és az erkölcsi kérdésekhez való hozzáállásukban –, mégis mindezt felülírja az, ami mindkettejükben lángra lobban: a vágy és a ragaszkodás. 

Dario birtokolni akar, mindent kontroll alatt tartani. 
Ő nem kérdez, csak kijelent. 
Nála nincs választási lehetőség, csak egyetlen opció.
Azonban Fiore jelenlétével valami megváltozik, amit sem kimondani, sem beismerni nem mer.

Egy végzetes éjszaka, ami felülír minden szabályt. Ezt követően semmi sem marad, csak a bosszú és a könyörtelen visszavágás.
Mi történik akkor, ha onnan érkezik a támadás, ahonnan a férfi egyáltalán nem számít rá?
Milyen gátakat képes felszakítani benne a lány, és milyen áldozatot kell hoznia ezért?
Hogyan változik meg Fiore és a hite, ahogy felfedezi a kolostoron kívüli világot?
Hol van az a határ, ahol a hit már nem életben tart, hanem tönkretesz?
Milyen titkok húzódnak meg a háttérben, amelyek képesek a feje tetejére állítani mindent?
Vajon a sötétséget elérheti a fény, vagy ez csak egy ábránd, egy jól megkomponált illúzió?

Véleményem: 

Az idei évem egyik célkitűzése az volt, hogy az általam preferált zsánereken kívül más irányba is nyissak, ezért kerültek előtérbe nálam többek között a dark romance regények. Számos mű a kezembe került már ezzel a címkével, és biztos vagyok abban, hogy még vannak olyan történetek, amelyek újdonsággal fognak szolgálni ezen a téren. Ennek ellenére úgy érzem, hogy a Fiore Nero számomra kiemelkedő helyet foglal el a DR-kötetek között. 

Jennifer Grackle stílusa pörgős, könnyedén teremtette meg a történetet körülölelő – részben baljós, másrészt reményt keltő – hangulatot, amelyet a főszereplők közötti dinamika csak feszesebbé tett. Mesterien keveredtek benne a zsáner jegyei és az Istenben való hit aspektusai, amelyek a bibliai idézetekkel kiegészítve még ütősebb kombinációt alkottak. Nekem kifejezetten tetszettek ezek a részek, annak ellenére, hogy amikor először megláttam a könyvben ambivalens érzéseim voltak - elképzelhetetlen volt számomra, hogy hogyan tudnak ezek a szövegek jól működni egy regényben.

A főszereplők a két végletet jelképezik: a bűnöst és a szentet. Elképesztő volt látni, ahogy a szélsőséges életszemléletek és értékrendek egybeolvadnak, és hogyan válik kisebbé a kettejük között kezdetben tátongó, mérhetetlen szakadék. Fiore és Dario olyan karakterek, akik első pillantásra a rájuk szabott személyiségjegyeket - a fényt és a sötétséget - viselik, de ahogy a morális és hitbeli kérdések előtérbe kerülnek, úgy tűnnek el és válnak átjárhatóvá a határvonalak. 

A Fiore Nero egy szenvedélyes, cselekménydús és érzelmekkel teli történet, ami először a pokolba küld, majd a mennybe repít. Egy különleges utazásra invitál, ami megdöbbentő befejezést tartogat. Nagyon szerettem, egyszerűen nem akartam, hogy vége legyen. Izgalmas volt, magával ragadó és addiktív. Minden fejezet után csak az járt a fejembe, hogy még egy kicsit hadd kapjak belőle - valószínűleg ezért daráltam le nagyjából két nap alatt. 

Bevallom, az egyik részem tartott attól, hogy csalódni fogok, de a másik részem rettentően akarta olvasni. Kimondottan örülök annak, hogy ekkora hatással volt rám, és nagyon várom a folytatást!

 

 

Kedvenc idézetek:

 

"– Tudod, az a baj ezekkel a zárt közösségekkel, hogy amit nem értenek, azt elnyomják. Téged sem értettek meg, ezért elrejtettek, hogy ne legyen gondod másokra. Se másoknak veled. Igaz?
Lenyeltem a nyelvemen ücsörgő kérdéseket. A számban fémes íz – hazugság vagy igazság?
– Nem… nem bántottak – nyögtem ki.
– Dehogy bántottak. – Elmosolyodott. – Csak hagyták, hogy elhidd: nem vagy elég. Sem nőnek, sem lánynak, sem semminek."

"Nem tudtam levenni róla a szemem. Olyan volt, mintha egy másik világból került volna ide. Békés volt. Törékeny. Gyönyörű. Szívszaggatóan gyönyörű. És az a legrosszabb, hogy kívántam is. Nem úgy, ahogy egy férfi kíván egy nőt. Úgy, ahogy egy nincstelen ember kíván valami elérhetetlent. Egy másik életet. Egy olyan világot, ahol nem én vagyok a szörnyeteg, aki elvesz tőle minden jót, és ő nem egy törékeny virág, amit ide-oda cibál a világ bűze."

 

"Valahogy tökéletes volt. Minden hibája együtt rakta ki azt az ismeretlen rendet, amitől egy férfi, férfi. A borostája, a hátrafésült haja. A tekintete – az az áthatolhatatlan mélység – nem tükrözött vissza, csak magába szívott. És én hagytam, hogy vigyen, és lemeztelenítsen pusztán azzal, ahogy rám néz. Az arca nem volt mozdulatlan, mégis olyan volt, mintha kőbe faragták volna. A szája… Istenem, a szája. Veszélyes volt, mint egy ígéret: ha egyszer rám teszi, többé nem szabadulok."

"Már nem a pisztoly miatt remegett, hanem a név miatt. 
Barone. 
Ha ez a név felbukkan valahol, az nem véletlen. Ez figyelmeztetés vagy vég, attól függ, mikor hallod. 
Valaki elbaszta, ha megjelenek egy szobában. 
Ha kimondják a nevem, ott valaki már elkezdett haldokolni. 
Nem kellett üvöltenem, nem kellett fenyegetnem. Elég, ha tudták, ki vagyok, a többit elvégzi a tekintély."

"Óvatos voltam. Úgy értem hozzá, mintha nem is csók lenne, hanem ima. Finoman. Tisztelve. Közben majdnem bele is roppantam.
Az ajka puha volt, édes, rohadtul finom. Nem parfüm, nem rúzs – csak ő, lágy és egyszerű.
Az első pillanatban nem csinált semmit. Hagyta, hogy vezessem.
A következőben megnyílt: perzselő ujjai az állkapcsomra kúsztak, a szája pedig bátortalanul válaszolt az enyémre. Éreztem a tapasztalatlanságot, a kiszolgáltatottságot, a bizalmat. Mindent.
Kifordult alólam a világ. Tudtam, ez a következő lépés afelé, hogy mindkettőnket a pokolba taszítsam, de mindennél jobban akartam ezt a zuhanást."

"– Ha bűn vagy – sóhajtotta halkan, végtelenül csábítóan. – Akkor én már rég vétkeztem."

"– Mondd – ziháltam a fülébe, miközben a csípőmet újra meg újra neki dörzsöltem. Már másra se vágytam, csak megmártózni abban a régóta áhított édenkertben. – Mondd, hogy az enyém vagy.
– A tiéd vagyok – lihegte. – Mindig is a tiéd voltam.
Elvágta bennem az utolsó, törékeny kis darabot, amit addig a világ felé tartottam. A férfit, akinek hatalma van. A férfit, aki irányít.
A testem tettekre kényszerített. Szédülten indultam meg vele a lépcsőn. A nyelvem az övéhez tapadt, a vér az ágyékomba tódult, a szívünk egyetlen ütésként dobogott. Minden lépcsőfok egy eltemetett vallomás volt, egy határozott mozdulat a sorsunk felé.
A világ összes bűnét vállaltam volna abban a percben, csak ne húzodjon el.
Ekkor értettem meg, mit jelent, ha valaki inkább a poklot választja, csak hogy velem zuhanjon."

"Belesóhajtott a csókba. Ez volt az, aminek megszállottja voltam: a hangjának, a testének, a pillanatnak, amikor elveszíti a fejét."

Fülszöveg:

 

Egy lány, akit az égnek ajánlottak – és egy férfi, akitől még az ég is elfordulna.

Fiore húsz éve él Isten házában, tisztán és érintetlenül, abban a hitben, hogy élete előre elrendeltetett. De amikor elragadják, ráébred: sorsa sosem volt a sajátja. Dario Barone neve önmagában félelmet kelt – sötétsége mély és hangtalan, mint a sír alja. Nem kér, nem könyörög: parancsol, birtokol. És most Fiore az, akit magának akar.

A lány falak között, akták árnyékában, tekintetek súlya alatt tanulja meg, hogy a valódi bűn nem a test érintése, hanem a hit darabokra zúzása. Mert mi van, ha a pokol nem lángokból áll, hanem selyemágyból, halk szavakból és egy férfiból, aki mindent tud rólad – és mégis azt mondja: maradj?

A Fiore Nero sötét, szenvedéllyel átszőtt történet a hatalomról, a hitről és a vágy pusztító erejéről. Egy regény, amely nem engedi el az olvasót, miután belépett a kapuján.

Figyelem: nem habos-babos romantika. A lapokon könyörtelenül meg-fogalmazott igazságok és sötét vágyak várnak. Csak saját felelősségre!

„Elsöprő, sötéten lüktető történet, ami érzelmeivel és fájdalmas szépségével úgy húz magába, mint egy csábító, veszélyesen mély örvény."

 

(Publio, 2026)