Dr. Philippe Boxho műve idén, a Libri Kiadó gondozásában jelent meg. Amikor megláttam a közösségi médiában, azonnal felkeltette az érdeklődésemet, és pillanatok alatt bekerült a könyvtári kölcsönzéseim közé. A true crime nálam inkább filmekben és podcastokban működik, nem elsősorban könyvként; bár érdekelnek ezek a témák, a nyomasztó hangulatuk miatt csak időnként fogyasztom őket.
A holtaké a szó azzal a céllal született, hogy bemutassa a törvényszéki orvosszakértői hivatás valódi arcát — egy szakmát, amelyet gyakran homály fed, és amelyről a televíziós sorozatok torz képet festenek.
A könyv elején Boxho életútját ismerhetjük meg: miért gondolta, hogy a papi pálya lenne a neki való, hogyan jelentkezett végül az orvosira, miként végezte az orvosi gyakorlatát törvényszéki szakterületen, milyen tapasztalatokat szerzett katonai orvosként — és hogyan vált végül törvényszéki orvosszakértővé.
Boxho lerántja a leplet a helyszínelési mítoszokról: rámutat, mennyire eltér a valóság az amerikai sorozatok ábrázolásától — azokban a rejtélyek sokszor „könnyen” oldódnak meg, míg ő harmincéves pályafutása alatt mindössze néhány ilyen esetet látott. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a sorozatok egyetlen valós eleme a technikai eljárások bemutatása; a „menő” helyszínelők és díszes kellékeik képe azonban gyakran megtévesztő.
A szerző fejezetenként tárja fel a szakma fortélyait: az esetek hol elborzasztanak, hol elszomorítanak, ám néhányszor finomabb humorral próbál enyhíteni az adott rész által közvetített nyomáson. Az információk nem száraz tényként jelennek meg, hanem az esetek elbeszélésébe ágyazva — ez lendületesen tartja a kötet ritmusát.
Olyan kérdésekre ad részletes választ, mint például: hogyan téveszthetőek halottnak az élő emberek; hogyan állapítják meg a boncasztalon a halál okát; milyen gyakoriak a téves azonosítások, és milyen történeti-eljárások állnak a személy-, ujjlenyomat- és DNS-azonosítás mögött; illetve milyen folyamatok játszódnak le az emberi testen a halál beállta után (például mi is az a kanóchatás).
Boxho sok kérdést részletesen, szinte tapintható módon dolgoz fel, így a furcsa, ugyanakkor izgalmas anyagot közelebb hozza az olvasóhoz — nem zúdítja ránk egyszerre az információkat, hanem fokozatosan, megemészthetően és érthetően közvetíti őket.
A könyv sorra veszi a gyakorlati kérdéseket: mennyire erős a holttest szaga és hogyan hat a szövetekre; hogyan állapítható meg a halál időpontja bomlási jelekből; milyen körülmények mellett bomlik le a test magától (például a hőmérséklet és az idő hatására); melyek a tipikus öngyilkossági, fulladási és mérgezési módszerek; milyen nyomok utalnak ezek valódi okára.
Boxho nem kíméli az olvasót néhány extrém, gyomorforgató dolgot is bemutat. Őszintén szólva azt gondolom, hogy ez a mű nem való mindenkinek! Annak ellenére, hogy a true crime valamilyen szinten jelen van az életemben — ahogy az első bekezdésben is említettem — sokszor éreztem azt, hogy egy-egy fejezet még számomra is sok. Szerintem ennél a könyvnél kiemelten fontos, hogy a fülszöveg figyelmeztetése —“Csak erős idegzetűeknek!” — valós!
A könyv elején Boxho életútját ismerhetjük meg: miért gondolta, hogy a papi pálya lenne a neki való, hogyan jelentkezett végül az orvosira, miként végezte az orvosi gyakorlatát törvényszéki szakterületen, milyen tapasztalatokat szerzett katonai orvosként — és hogyan vált végül törvényszéki orvosszakértővé.
Boxho lerántja a leplet a helyszínelési mítoszokról: rámutat, mennyire eltér a valóság az amerikai sorozatok ábrázolásától — azokban a rejtélyek sokszor „könnyen” oldódnak meg, míg ő harmincéves pályafutása alatt mindössze néhány ilyen esetet látott. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a sorozatok egyetlen valós eleme a technikai eljárások bemutatása; a „menő” helyszínelők és díszes kellékeik képe azonban gyakran megtévesztő.
A szerző fejezetenként tárja fel a szakma fortélyait: az esetek hol elborzasztanak, hol elszomorítanak, ám néhányszor finomabb humorral próbál enyhíteni az adott rész által közvetített nyomáson. Az információk nem száraz tényként jelennek meg, hanem az esetek elbeszélésébe ágyazva — ez lendületesen tartja a kötet ritmusát.
Olyan kérdésekre ad részletes választ, mint például: hogyan téveszthetőek halottnak az élő emberek; hogyan állapítják meg a boncasztalon a halál okát; milyen gyakoriak a téves azonosítások, és milyen történeti-eljárások állnak a személy-, ujjlenyomat- és DNS-azonosítás mögött; illetve milyen folyamatok játszódnak le az emberi testen a halál beállta után (például mi is az a kanóchatás).
Boxho sok kérdést részletesen, szinte tapintható módon dolgoz fel, így a furcsa, ugyanakkor izgalmas anyagot közelebb hozza az olvasóhoz — nem zúdítja ránk egyszerre az információkat, hanem fokozatosan, megemészthetően és érthetően közvetíti őket.
A könyv sorra veszi a gyakorlati kérdéseket: mennyire erős a holttest szaga és hogyan hat a szövetekre; hogyan állapítható meg a halál időpontja bomlási jelekből; milyen körülmények mellett bomlik le a test magától (például a hőmérséklet és az idő hatására); melyek a tipikus öngyilkossági, fulladási és mérgezési módszerek; milyen nyomok utalnak ezek valódi okára.
Boxho nem kíméli az olvasót néhány extrém, gyomorforgató dolgot is bemutat. Őszintén szólva azt gondolom, hogy ez a mű nem való mindenkinek! Annak ellenére, hogy a true crime valamilyen szinten jelen van az életemben — ahogy az első bekezdésben is említettem — sokszor éreztem azt, hogy egy-egy fejezet még számomra is sok. Szerintem ennél a könyvnél kiemelten fontos, hogy a fülszöveg figyelmeztetése —“Csak erős idegzetűeknek!” — valós!
"(..) a sorozatok gyakran úgy ábrázolják a szakmabelieket, mint akiket magukkal ragadnak az érzelmeik – nyilván azért, hogy a szereplőket vonzóbbá, szerethetőbbé tegyék. Csakhogy egy törvényszéki szakértőnek mindig semlegesnek kell lennie, ez garanciát jelent minden fél számára. A semlegesség azt követeli az embertől, hogy tartsa kordában az érzelmeit. Nem arról van szó, hogy nem érezhet semmit, de az érzelmek nem kerekedhetnek felül benne. Ez nem mindig könnyű, különösen ha gyerekek holttestét kell felboncolni."
"A halottat megillető tisztelet mindenekelőtt azt jelenti, hogy igazságot szolgáltatunk neki, és ebben a boncolásnak is meghatározó szerepe van."
"Az élete egyszerre, néhány másodperc alatt darabokra hull. Érzi, hogy már soha nem lesz ugyanolyan, mint régen, pedig már így is sokat kellett kiállnia, a sors nem kímélte. Igazságtalan, hogy mindez épp ővele történik, aki soha semmi rosszat nem tett. De az élet nem igazságos, soha nem volt az, hiába szeretnénk, ha az lenne, ha elnyernénk a jutalmunkat a jó cselekedeteinkért és a büntetésünket a rosszakért – a természet számára ez értelmezhetetlen."
"Ahogy haladunk előre, nemcsak a szag erősödik, hanem a zaj is. Az a fajta dongás, zúgás, amilyet a nyüzsgő rovarok szoktak kelteni. Azonnal tudom, hogy a lakmározó legyeket hallom. Mielőtt bemennénk, odaszólok a bűnügyi technikusnak, akit az a szerencse ért, hogy velem tarthat:
– Kinyitom az ajtót. Figyelj rá, hogy csukva legyen a szád, az orrodat pedig fogd be. Bemegyek, kinyitom az ablakot, aztán a többit meglátjuk.
A szobában sötét van, semmit sem látni, és a röpködő legyek zümmögése fülsüketítő, nyomasztó. Valami ropogást hallok, miközben lépkedek előre. Azok a valamik döglött legyek, a kiszáradt tetemeik ropognak a talpam alatt. Az ablakhoz érve az az első gondolatom, hogy függöny takarhatja, mivel a nappali fény nem szűrődik be rajta, de hiába tapogatózom, nem találok semmilyen függönyt. Ellenben ráakadok az ablakkilincsre, és ügyelve arra, hogy ne forduljak hátra, szélesre tárom. Tízezrével zúgnak ki rajta a legyek, érzem, ahogy a fejem hátsó részének koppannak.
Amikor végre megfordulhatok, egy légyhullákkal teli szoba képe tárul elém; az ablaküvegre is légytetemek ragadtak, ezért nem lehetett kilátni rajta; a szoba közepén takarókupac."
– Kinyitom az ajtót. Figyelj rá, hogy csukva legyen a szád, az orrodat pedig fogd be. Bemegyek, kinyitom az ablakot, aztán a többit meglátjuk.
A szobában sötét van, semmit sem látni, és a röpködő legyek zümmögése fülsüketítő, nyomasztó. Valami ropogást hallok, miközben lépkedek előre. Azok a valamik döglött legyek, a kiszáradt tetemeik ropognak a talpam alatt. Az ablakhoz érve az az első gondolatom, hogy függöny takarhatja, mivel a nappali fény nem szűrődik be rajta, de hiába tapogatózom, nem találok semmilyen függönyt. Ellenben ráakadok az ablakkilincsre, és ügyelve arra, hogy ne forduljak hátra, szélesre tárom. Tízezrével zúgnak ki rajta a legyek, érzem, ahogy a fejem hátsó részének koppannak.
Amikor végre megfordulhatok, egy légyhullákkal teli szoba képe tárul elém; az ablaküvegre is légytetemek ragadtak, ezért nem lehetett kilátni rajta; a szoba közepén takarókupac."
"Mindennap öngyilkosságokat követnek el boldogtalan emberek. Több csoportjuk van, köztük az előrelátóké, akik minden kis részletre gondolnak. Az iratokat mind kikészítik az asztalra, a végrendeletet, a ház papírjait, az igazolást az előre kifizetett temetésről. Félelmetes ezt a fajta elszántságot látni. Ismertem egy olyan öngyilkost is, aki a halála után hozatott magának virágot, hátha nem visz senki a sírjára.
Vannak, akik szabadkoznak, amiért fájdalmat okoznak a hozzátartozóiknak, de úgy érzik nem tudnak már tovább élni, nem tudják elviselni a rengeteg szenvedést.
Vannak, akiket a szorongás, egy pánikroham vagy a gyors eltűnés vágya késztet hirtelen cselekedetre. Ezek az emberek sebtében, minden előkészület nélkül lesznek öngyilkosok, néha éjszaka, álmukból felébredve: sokszor felakasztják magukat, kiugranak az ablakon, vagy lőfegyvert fordítanak maguk ellen.
Vannak az ügyetlenek is. Mint például az a férfi, aki azt tervezte, hogy felakasztja magát, és egyszersmind golyót is röpít a fejébe. (..) a golyó nem a koponyán hatolt át, hanem a bal arcán, pont a kötél irányába, amelyet elszakított. A férfi egyensúlyát vesztve, fejjel előre leesett a székről, és olyan erősen beütötte a fejét, hogy koponyatörést szenvedett, és végül ebbe halt be."
Vannak, akik szabadkoznak, amiért fájdalmat okoznak a hozzátartozóiknak, de úgy érzik nem tudnak már tovább élni, nem tudják elviselni a rengeteg szenvedést.
Vannak, akiket a szorongás, egy pánikroham vagy a gyors eltűnés vágya késztet hirtelen cselekedetre. Ezek az emberek sebtében, minden előkészület nélkül lesznek öngyilkosok, néha éjszaka, álmukból felébredve: sokszor felakasztják magukat, kiugranak az ablakon, vagy lőfegyvert fordítanak maguk ellen.
Vannak az ügyetlenek is. Mint például az a férfi, aki azt tervezte, hogy felakasztja magát, és egyszersmind golyót is röpít a fejébe. (..) a golyó nem a koponyán hatolt át, hanem a bal arcán, pont a kötél irányába, amelyet elszakított. A férfi egyensúlyát vesztve, fejjel előre leesett a székről, és olyan erősen beütötte a fejét, hogy koponyatörést szenvedett, és végül ebbe halt be."
"Mindig megdöbbenti az embert, hogy milyen elszánt személyek akadnak azok között, akik a legtöbbször hosszas vívódás után döntenek úgy, hogy véget vetnek az életüknek, anélkül hogy erről bárkinek beszélnének, vagy bármi olyan megnyilvánulást tennének, amit a hozzátartozóik figyelmeztető jelnek vehetnének.
Minket, törvényszéki orvosokat arra kell késztetniük ezeknek az eseteknek, hogy átgondoljuk az előre kialakított nézeteinket, amelyeket sokszor a filmek, a regények és az általános tévhitek csepegtettek belénk, ez utóbbiak ugyanis soha nem fogják tudni helyettesíteni a terepen szerzett tapasztalatokat, amelyek a valósággal és annak bonyolultságával szembesítenek bennünket."
Minket, törvényszéki orvosokat arra kell késztetniük ezeknek az eseteknek, hogy átgondoljuk az előre kialakított nézeteinket, amelyeket sokszor a filmek, a regények és az általános tévhitek csepegtettek belénk, ez utóbbiak ugyanis soha nem fogják tudni helyettesíteni a terepen szerzett tapasztalatokat, amelyek a valósággal és annak bonyolultságával szembesítenek bennünket."