2019 decemberében olvastam először az írónőtől, mégpedig a Libri gondozásában megjelent Szikra című regényt. Akkor úgy éreztem, hogy egy olyan mű bontakozott ki a kezeim között, ami szembeállított önmagammal, elgondolkodtatott és érzelmileg hatott rám. Őszintén szólva, ez az élmény nem befolyásolta a döntésemet, amikor a Dopamin Kiadó égisze alatt megjelent Emlékeznem kellett volna című kötet mellett tettem le a voksomat. Ami ehhez a döntésemhez vezetett, az a legklasszikusabb kombináció volt: szemet gyönyörködtető borító, ígéretes fülszöveg.
Blanka és Nick története a múlt és a jelen között váltakozva, lassan, de egyre mélyebben tárul fel az olvasó előtt.Blanka hat évvel ezelőtt hátrahagyta Magyarországot, és Spanyolországba utazott, a Domado Costa luxusszállodába, hogy elvégezze féléves egyetemi gyakorlatát. Egy jóképű, harmincas férfi, Nicholas mutatta be neki a szálloda világát, az etikett szabályait és a legfontosabb tudnivalókat. Ez az időszak rendkívül intenzív volt a nő számára, hiszen nemcsak a tudása gyarapodott, a szívét is visszavonhatatlanul elrabolták. Ám ez a szerelem nem úgy alakult, ahogyan remélte. Elhagyta a spanyol szigetet, hátat fordított a férjének, a házasságuknak és az egyre erősebb érzelmeknek.
Blanka most állásinterjúkra jár, az elmúlt esztendőkben megszerezte a mesterdiplomát, letett két felsőfokú nyelvvizsgát, a világ legelismertebb és legfelkapottabb szállodáiban dolgozott. Közben meg kell birkóznia egy levéllel, amelyet Nicktől, a spanyol szigeten hagyott férjétől kapott – mellékletben a válási papírokkal. Ennyi idő elteltével is rengeteget gondol rá, felidézi a közös emlékeiket. Fél visszatérni és szembenézni azzal a férfival, akit a legjobban szeretett és még ma is szeret. Azonban a végső lökést egy közös ismerősük, Elsa adja meg.
Végül a nő visszatér a szigetre a kissé hóbortos, szeretetteljes családja társaságában és egy nagyszabású vállalkozásba vágnak bele. Éjt nappallá téve dolgoznak, megpróbálják a lehető legtöbbet kihozni magukból és egymásból. Ám akárhányszor egy probléma megoldódik, két újabb merül fel. Blanka úgy érzi, hiányzik belőle az ambíció és a kitartás, ám a segítség onnan érkezik, ahonnan a legkevésbé várná.
Hogyan tud Blanka helytállni, amikor egyszerre több fronton is próbára teszi az élet?
Képes lehet két, sebektől terhelt szív újra egymásra találni?
Zakály Viktória szenzációs stílusban, hihetetlen érzelmi mélységekkel és magasságokkal átitatva tárta elém Blanka történetét. Előfordult, hogy nem értettem egyet a főszereplő tetteivel, de ahogy haladtam az oldalakkal, úgy változott a véleményem ezzel kapcsolatban.
A könyv váltott idősíkban íródott, ezzel fokozva a fejezetek közötti izgalmat. Az írónő gyönyörűen, aprólékosan fogalmazta meg a tájleírásokat, mintha én is ott lettem volna. Az Emlékeznem kellett volna már a könyv első felében magába szippantott, elképesztő gyorsasággal peregtek a lapok a kezemben. Olvasás közben csak azt éreztem: még többet akarok a történetből, a szereplőkből és az elragadó spanyol sziget hangulatából.
Ez a regény nem egy egyszerű elbeszélés, annál sokkal több. A humor és a kedvesség árad az oldalakból, ugyanakkor komoly témák is teret kaptak. Egyrészt arra mutat rá, hogy hiába hisszük, hogy magunk mögött hagyhatjuk a múltat, az mindig velünk marad. Másrészt azt is megmutatja, hogy kellő kitartással és szorgalommal bármilyen célt elérhetünk.
Nagyon szerettem a szereplőket, könnyen belopták magukat a szívembe. Zakály Viktória könnyed, mégis valóságos stílusban vezetett végig a főszereplő személyiségfejlődésében. Bevallom, már az írásmód is ámulatba ejtett, még mielőtt igazán elmerültem volna a történetben. A jövőben mindenképpen szeretnék még olvasni az írónőtől!
"A legtöbb ember abban az egy pillanatban – ha előtte és utána már nem is –, de abban az egy pillanatban, amikor ott áll, és azt mondja, fogadom, és azt, hogy örökké, akkor tényleg úgy is gondolja. Abban a pillanatban. Az az egy pillanat tényleg az örökké."
"Egy hajót irányítani legalább két ember kell, az egyik kiengedi vagy felhúzza a vitorlákat, a másik kormányoz. Vannak, akik egy egész életet leélnek így, míg mások kis időközönként cserélgetik a szerepeiket. De ha egyezik mindkettejük fejében a célirány, és ugyanolyan lelkesedéssel vezetik a hajót, akkor jöhet bármilyen vihar vagy bármilyen lék, a hajó menni fog előre. Tájékozódási pontok nélkül azonban eltévedünk, csak megyünk körbe-körbe, és soha nem érünk oda, ahova indultunk."
"Te csak megfogtad a kezem, és húztad a pap felé azon a szeles napon, amikor rajtunk kívül senki más nem lehetett tanúja annak a pillanatnak. Pont olyan volt, mint a kapcsolatunk. Viharos, kiszámíthatatlan, és végtelenül veszélyes. De ott voltál nekem, én neked, más nem is kellett, úgy kapaszkodtunk egymásba, ahogy korábban senki és semmi másba. A vihar csitult, újra felhúzhattuk volna a vitorlánkat, de már nem tudtuk, hova is tartunk, nemhogy tájékozódási pontot kerestünk volna. És azt sem, hogy együtt tesszük-e meg ezt az utat."
"Rád gondoltam megint. Mint minden reggel és este. Napközben nem engedtem meg magamnak, hogy bármiről is eszembe juss, de a reggel és az este csak az enyém volt. És persze a tiéd. Éjjel minden nyers és sötét, nehéz megmondani, mi az álom és a valóság, velünk is így kezdődött, emlékszel még erre? Azon az éjszakán, amikor először bejöttél hozzám. És én már egyáltalán nem akartalak kiengedni onnan. Soha többé."
"Megismertél engem, vonzódtál hozzám, és azt hiszem, belém szerettél. Féltél, hogy elveszítesz. Ez túl sok volt neked. Nemcsak akkor engedheti el a gyeplőt az ember, amikor túl rossz dolgok történnek, hanem akkor is, amikor túl sok jó. A lélek nincs hozzászokva a boldogsághoz."