Rachael Lippincott munkássága nem ismeretlen számomra. Négy évvel ezelőtt alkalmam adódott elolvasni a Két lépés távolságot, amely ambivalens érzéseket váltott ki belőlem. Szívhez szóló téma bontakozott ki a szemem előtt, de nem sikerült akkora érzelmi hatást gyakorolnia rám, mint amire számítottam – szemben a filmmel. Emiatt fenntartásokkal kölcsönöztem ki a könyvtárból A szerencselista című könyvet, ami a fülszövege alapján egy könnyedebb történetnek tűnt, amelyben az önmagunkhoz való visszatalálás kap központi szerepet.
Főszereplőnk, Emily az édesapjával él együtt, éppen költözés előtt állnak. Három évvel ezelőtt elveszítették a lány édesanyját, ami hatalmas űrt hagyott a szívében, és azóta is képtelen elfogadni, hogy a mindig szerencsés, optimista nő nélkül kell tovább élnie. Kezdetét veszi a végzős év előtti nyár, ami rettentő rosszul indul, és ki tudja, mit tartogat még számára.
A rengeteg adósság miatt vált szükségessé a ház eladása, ahol együtt éltek hárman, ahol Emily felcseperedett, és amelynek minden sarka az édesanyjára emlékezteti. Az év végi bál sem úgy alakult a lány számára, ahogy szerette volna. Kétségbeesésében elkövetett egy óriási baklövést, ami miatt véget ért a kapcsolata Mattel, a barátai mind hátat fordítottak neki, sőt, ha ez nem lenne elég, akkor a legjobb barátnője, Kiera a nyár egy részét távol tölti a kisvárostól. Emiatt az egyetlen ember, akire számíthat, egy régen látott közeli ismerőse, Blake.
Emily és Blake között kezdettől fogva kialakul egy könnyed barátság. Aztán ez csak megerősödik, amikor előkerül az édesanyja 12 pontos bakancslistája, mert akkor a lány az, aki biztatja, hogy csinálja végig, mellette van, és támogatja ennek végrehajtásában. Főszereplőnk úgy érzi, hogy ezzel sikerül közelebb éreznie magát az anyukájához, és talán lehet újra ugyanaz a lány, mint aki három évvel ezelőtt volt.
A bakancslista teljesítése közben kiderül Emily számára, hogy ez az egész nem csak arról szól, amire ő kezdettől fogva gondol. Rá kell jönnie arra, hogy hol volt az a pont, ahol elvesztette önmagát, és vajon az-e a jó döntés számára, amit az édesanyja ráhagyott. Mindeközben az édesapjával és a legjobb barátnőjével is akadnak összetűzései. Blake közelében olyan érzések kerítik hatalmába, amelyeket sosem mondott ki, mert nem érezte megfelelőnek sem a helyet, sem az időt, és valójában félt is.
Sikerül Emilynek visszatalálnia ahhoz a kalandvágyó, nyitott és barátságos lányhoz, aki évekkel ezelőtt volt?
Mikor lesz hajlandó felismerni és elfogadni azt a részét, amelyet eddig nemcsak a világ, de önmaga előtt is eltitkolt, visszafojtott?
Bevallom, hogy a kötet első felében kicsit nyögvenyelősen haladtam az oldalakkal, mert annyira nem kötött le. Aztán a bakancslista megtalálását követően beindult a történet, pörgött a cselekmény és szinte alig tudtam letenni a kezemből a könyvet. Egy dolgot sajnáltam: nem tudtam igazán beleélni magam a főszereplő érzéseibe, mert alkalmanként úgy éreztem, hogy az írónő csak erőlteti az anya–lánya közti kötődést, de emóció nem volt mögötte.
A szerencselista többek között a gyászról, az önismeretről, a szavak erejéről és a szexuális irányultság elfogadásáról szól. Sokszor éreztem azt olvasás közben, hogy a főszereplő annyira fiatal – már csak a gondolkodásmódjából is kiindulva –, és emiatt nem teljesen tudom komolyan venni az ezekkel kapcsolatos megnyilvánulásait, érzéseit. Előfordult, hogy nem értettem egyet a döntésével, sőt elképzelhetetlen volt számomra a miértje. Mégis, ahogy az utolsó oldalakhoz értem, úgy éreztem, hogy ez pont így volt jó. Lippincott egy könnyed történetbe csomagolta be ezeket az elgondolkodtató, érzelemdús témákat, amelyek olvasóként nem helyeztek akkora nyomást a vállamra és könnyebben tudtam befogadni ezeket.
Nem mondom, hogy nagyon emlékezetes olvasmányként maradt meg bennem. Leginkább „egyszer olvasós” könyvként jellemezném.
"Ezeket a pillanatokat utálom a legjobban. Azokat, amikor azt hiszed, már pont eléggé helyrejöttél, de egy olyan egyszerű dologba, mint egy bingókártya, belesajdul minden idegszálad."
"Évek óta először, ilyen messzire az egésztől, szabadnak érzem magam. Szabadnak az elvárásoktól és a nyomástól, a félelmektől és a legrosszabb forgatókönyvektől, a problémás baráti körtől, a végzős évtől és egy egész várostól, ahol azt hiszik, pontosan tudják, ki vagyok."
"– (..) Mind szerencsések vagyunk, nem azért, mert minden sikerül, hanem mert reggel felébredünk, kockáztatunk, hibákat követünk el, és aztán mégis újrapróbáljuk."
"– (..) Ennek a veled töltött nyárnak minden pillanatát imádtam. Imádtam veled tervezni, hallgatni, ahogy az anyukádról beszélsz, hogy milyen bátor voltál, amikor le kellett ugranod a szikláról, pedig nagyon nem akartál. Imádom, hogy viccelődsz, amikor ideges vagy, és ahogy akkor mosolyogsz, amikor a sütésről beszélsz, és az érzést, amikor rám nézel. És imádok benned mindent, amit félsz megmutatni másoknak. A szomorúságodat, a fájdalmadat és a félelmedet, mert anélkül nem lennél te."
"Hajlandónak kell lennem játszani. Hajlandónak kell lennem kitennem magam, sebezhetőnek lenni és kockáztatni, akkor is, ha veszíthetek."