Hannah Beckerman három regénye közül kettő került lefordításra magyar nyelvre, melyek az Álomgyár kiadó gondozásában jelentek meg. Az írónő munkássága ismeretlen volt számomra, így vakon választottam A szeretet bűnei című könyvet a könyvtárból. Általában a látogatásaim alkalmával különböző zsánerű történetek mellett teszem le a voksom, így került a krimi és romantikus művek mellé egy lélektani is.
Ambivalens érzéseim vannak a könyv kapcsán, mert tele volt a cselekményszál rendkívül intenzív emóciókkal, amik uralták a teljes kötetet. Ez pedig egyszerre volt a mű erőssége és gyengesége is! A regény címe tökéletesen passzol a történethez, mert pontosan erről szól. Meddig vagyunk képesek elmenni azért, akit szeretünk és akit biztonságban akarunk tudni? Szokták mondani, hogy a “kevesebb néha több”, nos, azt hiszem ezt az írónőnek is meg kellett volna fogadnia.
Véleményem szerint Beckerman túl sok megrázkódtatást sorakoztatott fel a közel 400 oldalba és az olvasónak nem volt ideje megérteni és feldolgozni az egyiket, mert azonnal betoppant a következő trauma is. Az olvasás során azt éreztem, hogy fejezetről fejezetre rakódik rám a szereplők vállát nyomó teher és nincs lehetőségem fellélegezni. Azt gondoltam, hogy tetszeni fog a történet, mert annyira életszerűen és megdöbbentően tárult elém a családi titkok boncolgatása, de a végére abszolút irreleváns hatást keltett bennem.
Sajnáltam Annie-t és Bill-t, azért amiken keresztül mentek és amiért életük utolsó feléig cipelniük kellett egy olyan titkot, ami nem is feltétlenül megbocsáthatatlan, részben (szerintem) teljesen érthető és jogos. Sajnáltam Clare-t és Laura-t, amiért gyermekkorukban számos alkalommal hiányolták az édesanyjukat, nem kapták meg azt a szülői figyelmet és gondoskodást, amire szükségük lett volna és legfőképpen azért, mert háttérbe szorulva érezték magukat a harmadik lánytestvérük miatt. Sajnáltam Nell-t, amiért a családi titkokat senki nem osztotta meg vele és egyedül kellett a dolgok után járnia, ahogy azért is, hogy ennek következményeképpen elvettek egy lehetőséget tőle, ami bizonyára fontos lett volna neki.
A szeretet bűnei eltiport, megsiratott és darabokra tört. Szükségem volt egy lélektani regényre, nos Beckerman ezt megadta nekem a javából. Sokkoló gondolatokat ébresztett bennem és sokszor találtam magam megoldhatatlan helyzetben a történet által. Legtöbbször csak szerettem volna megállni, megölelni a szereplőket és elhitetni velük, hogy minden rendben lesz.
A regény a múlt és a jelen váltakozó idősíkjaiban, két szemszögből kerül elbeszélésre. Egyik főszereplőnk Nell, egy diplomás nő, aki a család fekete báránya. A másik főszereplőnk Annie, aki Nell, valamint két másik nő, Clare és Laura édesanyja.
Nell és testvérei nehéz időszakon mennek keresztül: az édesanyjuk, Annie demenciája erősödik, így kevesebbszer vannak jó pillanatai; az édesapjuk, Bill betegsége egyre súlyosabb, aminek következtében kórházba kerül, ahonnan sajnos már nem kerül ki, rövid idő alatt elveszíti őt a család.
Clare és Laura arra a döntésre jut, hogy mielőbb el kell adniuk a családi házat, mert az édesanyjuk nem maradhat egyedül, így elfogadják az első ajánlatot és közben Annie számára is találnak helyet a közeli idősek otthonában. Nell mindezt később tudja meg, ami rendkívül megviseli őt, habár korábban beszéltek ezekről a változásokról a testvéreivel, de nem gondolta, hogy ilyen hamar elérkezik az idő.
A nő mindig is azt érezte, hogy nem tartozik a családhoz, bár a szülei mindig éreztették vele, hogy mennyire szeretik és mennyire fontos a számukra. Utólag látja be, hogy a döntésének következtében - távolabbi egyetemre és munkahelyre jelentkezett - nem vett ki annyi részt a szülőkkel kapcsolatos munkából, mint a nővérei és jogosan dühösek rá.
Sokszor azt érzi, hogy Clare részéről a bizalmatlanság és a felindultság mélyebbről fakad, korábbról származik, de nincs tisztában ennek okával. Clare és Nell találkozásai alkalmával érezhető a levegőben a feszültség, amit Laura, mint békebíró igyekszik elsimítani kettejük között és megteremteni a gördülékenyebb kommunikációt.
Bill a halálos ágyán elejt egy félmondatot Nell-nek, amit a nő első hallomásra nem tud értelmezni, mégis minden szótagja beleég az agyába. Akkor kezd még érdekesebbé válni a dolog, amikor édesanyja a nem tiszta pillanataiban összefüggéstelenül, érthetetlen szavakat mond. Nell nem érti, hogy mit rejtenek azok a mondatok, amik elhagyják a szülei száját, de úgy érzi, hogy fontos információk rejtőzhetnek a háttérben.
Hogyan viselnéd, ha édesanyaként tragédiák sorozatát kellene megélned?
Hogyan kezelnéd, ha őrültnek titulálnának, pedig te tudod az igazságot, de senki sem hinne neked?
Képes lennél életed végéig elhallgatni valami megbocsáthatatlant, valami bűnös dolgot?
Hogyan folytatnád az életed, ha kiderülne, hogy gyermekkorodtól fogva hazugságban nőttél fel?
Meg tudnál bocsátani egy döntést, amit a szüleid önző módon hoztak meg?
"A tudat, hogy mielőtt belép a szülei házába, le kell vetkőznie az egyik énjét – a felnőtt, diplomás Nellt –, hogy felvehesse azt a gyermeki szerepet, amit itt ő betölt. Néha kaméleonnak képzeli magát, aki mindig ahhoz a környezethez idomul, amelyben éppen van. Máskor olyan, mintha önmaga különböző megtestesüléseit hozná elő mint különböző ruhaszetteket a szekrényből, az alkalomhoz illően. Időnként azt kívánja, bárcsak lenne mód arra, hogy egyesítse az élete különböző területeit, hogy többé ne kelljen azt éreznie, hogy olyan puzzle-darabokból áll, amelyek nem illenek össze."
"A feje belesüpped a párnába, a gondolatait sűrű téli köd borítja. Éjjelente nem alszik, nappal viszont képtelen felkelni. Örökös átmeneti állapotban van, nem is alszik, de nincs is ébren, nem is része a világnak, de fizikailag nem is tűnt el. Súly nehezedik a mellkasára, amit nem tud elűzni, nem is tudja, hogy felülről nehezedik-e rá, vagy benne van, és nem is tud szabadulni tőle anélkül, hogy szétfeszítené a saját bordáit."
"Az órák most látszólag végtelenül nyúlnak el előtte. Egyes napokon nem tud a házban maradni, ahol csak az óra ketyegését hallja, de nem tudja összegyűjteni az energiáját arra sem, hogy kimenjen. Olyan érzés, mintha az idő csak haladna, amíg ő egy helyben áll, mintha elfelejtette volna, hogyan tartsa vele a lépést. Ez az érzés egyszerre vált ki belőle félelmet és bénultságot, és nem tudja, hogyan szabaduljon meg tőlük."
"(..) rájött, hogy a fájdalom nem egy rendezett, egyenes pálya. A népszerű közhellyel ellentétben nem lesz könnyebb mindennap. Nem csökken fokozatosan, mint az ár, ami mindig apad, de sohasem dagad. Inkább olyan, mint a trópusi viharok kiszámíthatatlan évszaka, ami viharrá fokozódhat a tengeren, mielőtt a partnak csapódna, figyelmeztetés nélkül elpusztítva mindent, ami az útjába kerül."
"(..) érzi, hogy valami eltörik benne legbelül. A repedések résekké válnak, aztán szakadékká, míg végül nem tudja, kinek higgyen, kiben bízzon."