Vannak azok az írók, akik
kiadtak tíz könyvet ugyanabban a zsánerben, ugyanazzal a cselekménnyel, csak
más megfogalmazásban. S vannak azok a történetek, amelyek ugyan azonos
zsánerben íródtak, mégis képesek újat mutatni.
Nos, szerintem nem mondok újdonságot azzal, hogy Anne L. Green a második
kategóriába tartozik, legalábbis az én szememben mindenképp. Ő az egyik olyan
írónő, akinek a neve számomra garancia a különleges és egyedi romantikus
könyvekre.
Az írónő ebben a könyvben
sem hazudtolja meg magát, s a már jól megszokott sajátos stílusában tárja elénk
a történetet, minden egyes tökéletlenségével együtt. Imádtam minden egyes
oldalát, mert képes volt érzelmeket kiváltani belőlem – feldühített,
elszomorított, ugyanakkor meg is nevetettet.
„(..) egyetlen ember sincs, aki hibátlanul játszana. Az életünk olyan, mint egy végeláthatatlanul hosszú film. Csak pörög, pörög, és nem tudod, mikor, hol és mi lesz az utolsó filmkocka. Olykor drámai, keserű, máskor pedig szárnyaló, kalandos az út, de a főszereplő a saját történetedben mindig te leszel. Te alakítod, és döntöd el, mi lesz a vége, de mindennél fontosabb, hogy megéld minden pillanatát.”
Maya Cross egy belevaló,
nem mindennapi nő. Ian Bryton egy rosszfiús külsővel megáldott, csupaszív
férfi. Kettejük találkozása pedig egy katartikus élményt vált ki az olvasóból,
a szó szoros értelmében.
Maya az édesapja cégénél
dolgozik, ahol próbál egyre fentebb lépni a ranglétrán, nagyobb felelősséget
vállalva. Ám mindez nem megy könnyen számára, hiszen szinte mindennap újabb
harcokat vív meg vele a saját véleménye érvényesítéséért. Amikor felmerül egy
lehetőség, ami még jobb irányba sodorhatja a vállalkozást, akkor a nő nem fél a
szépségét és a ravaszságát használva véghez vinni a tervét.
„Rá kellett ébrednem, nem az a gond, ha a padlóra kerülök, hanem az, ha ott is maradok. Ez adott erőt ahhoz, hogy újra és újra felálljak. Egy igazi harcosnak egy idő után már nem fájnak az ütések, megtanulja elviselni a fájdalmat. ”
Ian minden egyes nap az
édesapja általi elnyomással élt együtt, az ő árnyékában kellett felnőnie,
ráadásul a fekete bárány címkét is a nyakába aggatták. Az öreg halála után
pedig minden rászakadt, hiszen egy gazdag, jól menő cég minden pozitivitása és
problémája az ő vállát kezdte nyomni. Neki pedig mindez nem számít, hiszen apja
soha nem szerette őt, soha nem volt büszke rá. Így hát célul tűzte ki, hogy
gyorsan túl ad rajta, mintha soha nem is lett volna. Ennek köszönhetően
kerülnek közelebbi kapcsolatba a nővel, ami akár végzetes is lehet számukra.
Maya darabokra tört
szíve, s Ian pokoli múltja mindkettejüknek feladja a leckét. A férfinek és a
nőnek is meg kell tanulnia alkalmazkodnia, az álca mögé látnia és döntést hoznia
a lehetetlen helyzetekben.
„(..) a vágyat könnyen le
lehet küzdeni, mert az csak testi vonzalom. A szív vágyai ellen harcba szállni
már sokkal nehezebb feladat.”
Vajon képesek lesznek
legyőzni a démonjaikat, a félelmeiket? Elég erősek lesznek ahhoz, hogy
harcoljanak egymásért és a szerelmükért? Vagy elbuknak mindketten?
Anne L. Green a menny
kapujából rögtön a pokol tornácára küldd minket, hogy minden egyes oldalt
olvasván egyensúlyozzunk a kettő közti kifüggesztett fonalon.
Az Elfojtott indulatok
című mű egy valódi, érzelmekkel teli alkotás, csipetnyi erotikával fűszerezve –
na meg persze, az elmaradhatatlan krimis hatású elemekkel tarkítva.
„Hangtalanul folytak a
könnyeim. Nem vágytam másra, csak egy nagy és széles erkélyre korlátok nélkül,
ahová kifuthatnék és kiereszthetném a fájdalmat. Ordítottam, sírtam volna, vagy
ha már nagyon nem bírom a kínokat, a mélybe vethetem magam.”
Izgatottan várom a
történet folytatását, habár nem függővéget kaptunk befejezésül, de mégis
maradtak bennem kérdések.
Az írónő üzenetet
szeretett volna közvetíteni felénk, s azt hiszem ez sikerült is.
Nem szabad első pillantásra ítélkeznünk mások felett, hiszen ugyanúgy állhat
mellettünk egy angyal bőrbe bújtatott ördög, mint egy kívülről rohadtnak tűnő
aranylelkű ember. Minden ember álarcot visel kezdetben, amit csak idővel vet le
magáról, ám mi akkor sem ítélkezhetünk a másik felett, ha azt hisszük az igazi
arcát látjuk, mert mi csak hisszük, de nem tudjuk biztosra, hogy valóban az-e
az.
Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy ALG szerette volna kiemelni azt, hogy nem
minden győzelem jelent valódi nyereséget.
A karakterek
megtestesítették mindazt, amit meg kellett nekik – a borítón látható Mátéról
nem is beszélve. Szerintem az írónő sehol nem talált volna jobb alakot a
szereplő reprezentálására!
S talán ami az egyik legfontosabb számomra, hogy az írónő ebben a regényben is lelki mélységekig hatol. Ott érint meg minket, ahol a legfájdalmasabb és a legtanulságosabb. Mégis ezzel teszi a legtöbbet és a legnagyobbat velünk. Elgondolkodtat és engedi, hogy átjárjon a leírt szó, a mondanivaló!
Ajánlom a romantikus
lelkületű olvasóknak!
„A zene az, ami mindig velem van. Akkor is, ha kellemes dolog történik velem, akkor is, ha kínzó. Ha csak simán jobb lábbal kelek fel, boldog vagyok, önbizalommal teli, de akkor is, ha épp nyomasztó napom van, és senkivel sem akarok beszélni. (..) Számomra a zene a legjobb gyógyír mindenre. Zene kell, ha boldog vagyok, ha szomorú, ha dühös, ha unott. Minden élethelyzeten átsegít.”
A szerelem lehet erősebb, mint a családi kötelék?
Ian Bryton nem az én súlycsoportom. Igazi nehézfiúnak tűnik a képei alapján, de meg kell hagyni, állati jó pasi. Imádom a csibész mosolyú, dögös szívtiprókat. Ha pedig még bomba testük is van, néhány szexi tetoválással, na annak már tényleg nehezen tudok ellenállni. Nem tehetek róla, bukom az ilyen fazonokra. Izgalmasak, érzékiek, férfiasak és veszélyesek.
A többszörösen Aranykönyv-díjra jelölt Anne L. Green megírta a lázadó Maya Cross érzéki, humoros, ám szívszorító történetét. Az Elfojtva-sorozat első kötetéből megtudhatjuk, mi történik, ha egy olyan pasi keveredik a családba, aki már első ránézésre is igazi rosszfiú, akit semmi más nem érdekel, csak a csajok, a pia, a tetkói és a több száz lóerő a lába közt. Vagy talán mindez csak a látszat?
(Álomgyár, 2020)