Az írónő legelső kötete 2017-ben jelent meg Törékeny boldogság címmel, majd ezt követte 2019-ben a Boszporusznál duológia első része, mely a Titkok vihara a Boszporusznál címet kapta. A történet folytatása, mely 5 évvel későbbről szól – a Szenvedélyek vihara a Boszporusznál – idén került az olvasóközönség elé.
Alapvetően Veda Sylver történetei a romantikus-erotikus zsánerben íródtak, mégsem gondolnám, hogy elvesznek a többi azonos témát képviselő kötetek rengetegében.
Az első megjelent regényéhez még nem volt szerencsém – habár rengeteg jót hallottam róla -, viszont a Boszporusznál sorozat mindkét kötetét előolvashattam, melyet ezúttal is hálásan köszönök az írónőnek!
A Titkok vihara a Boszporusznál című mű Holly és Kemal egymásra találását, kapcsolatának kialakulását és viszonyuk nehézségeit meséli el. A könyv folytatásában az előző részben megismert főszereplő férfi lányának, Avának az életútjába kapunk bepillantást.
Veda Sylver alkotásaiban a sorok között megbúvó mély érzelmek hatást gyakorolnak az olvasóra. Nyomatékosan érezhető a szereplők közt tomboló vágy és szenvedély. Ezen felül az írónő olyan gondolatokat és üzeneteket közvetít, melyek a mindennapjainkban is hasznosak lehetnek.
Személy szerint imádtam a történeteiben azt az erős emocionális bombát, amit a kellő pillanatban leejtett és ezzel a feje tetejére állított mindent – ugyanakkor adott szereplőinknek egy löketet a döntéseik meghozatalában.
Kérdések és válaszok:
1. Számodra honnan jött az ihlet az első műved írásához? A Törékeny boldogság című regény az első elkészült történeted, vagy esetleg van egy eldugva a fiókod mélyére?
Amióta tudok írni, írok. És egyébként igen, a Törékeny boldogság volt a legelső történet, ami kerek egészre sikeredett, persze vagy ezerszer át lett írva a sok-sok év alatt. Soha nem terveztem, hogy valaha könyvem fog megjelenni. A magam örömére kezdtem történetekbe, belső kényszer volt, aztán az osztálytársaim azt olvasgatták a pad alatt, végül blogolni kezdtem, ekkor már talán terápia is lett számomra az írás. És végül a véletlen sodort a Gyémántfelhő kiadó útjába, vagy fordítva.
2. Milyen érzés volt legelőször a kezedben fogni a könyvedet? Közvetlenül a megjelenés előtt izgatott voltál vagy inkább féltél az emberek reakcióitól?
Elmondhatatlan, leírhatatlan érzés. Furcsa egy írótól (bár még mindig nem tartom magam annak), hogy ezt mondja, de talán nincsenek szavak arra az érzésre. Nem igazán féltem, mert fel sem fogtam, hogy ez igaz, és tényleg valódi olvasók kezébe fog majd kerülni, nem csak az ismerősök lapozgatják a füzeteimet. Mert én még a mai napig papírra írok és csak utána gépelem be.
3. A Boszporusznál című duológia helyszínét mi alapján választottad ki? Jártál már ott? A történet megírása során nem gondoltál arra, hogy máshol kellene játszódnia a történetnek?
Az első könyvem helyszíne New York. Azt eldöntöttem, hogy másfelé kalandoznék, így Amerika kiesett. És akkoriban rengeteg könyv az arab világba varázsolta az olvasót, ezért azt is kihúztam. Szerettem volna valami olyat, ami nem folyik a csapból ( akkor még nem nagyon volt jellemző ez a török vonal), kicsit más kúltúra, de azért annyira nem is. Törökország pont ilyen, egy csoda. Jártam már ott, de nem Isztambulban. (Az jelenleg még csak egy álom.) Más helyszín szóba sem jöhetett, mert ahogy beugrott Isztambul egy percre rá már kész is volt Kemal Güven karaktere.
4. Mikor döntöttél arról, hogy a Güven családról szeretnél még egy kötetet írni? Esetleg tervezel harmadik részt valamelyik szereplővel?
Miután leírtam az utolsó mondatot a Titkok viharából úgy éreztem, hogy akár folytathatnám is egy másik szálon, de még nem volt biztos a dolog addig, amíg nem jöttek az első értékelések: így nem lehet vége. Meg a kérdések: és hol a folytatás?
Nem tervezek harmadik részt. Pont úgy zártam le, ahogy szerettem volna. Remélem, hogy az olvasók is így érzik majd!
5. Találkoztál kritikus véleménnyel a könyveidről? Hogyan tudtad kezelni őket, hatással van rád vagy az írásaidra?
Persze, találkoztam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretem jobban, amikor valakinek tetszik a történet, hiszen az a cél, hogy szeresse az olvasó, hogy örömét találja benne, hogy kikapcsolódjon, hogy élvezze. De nem vagyunk egyformák, és ahogy az élet minden területén mást és mást kedvelünk, ez a könyvekkel is így van. Ráadásul hozzá kell tennem, hogy az én szereplőim általában tényleg elég megosztóak. Szeretnek, de gyűlölnek is. Őszinteséget várnak, ők néha mégis hazudnak. Hol bátrak, talán már vakmerőek is, aztán hirtelen félni kezdnek. Csetlenek-botlanak az élet útvesztőiben. Mert én nem alkotok tökéletes karaktereket. Ők olyanok, mint Mi, valódi Emberek. Tele vannak hibával, jó és rossz tulajdonságokkal egyaránt.
6. Hatással vannak rád az érzelmek írás közben? Előfordult már, hogy nagyon szenvedtél egy-egy részlet megírásakor? Esetleg könnyeztél már meg részleteket a történeteidben?
Érzelmek nélkül írni? Mint a zene dallam nélkül. A legnagyobb félelmem pont az, hogy nem sikerül közvetítenem az olvasó felé azt az érzelmet, amit valójában szeretnék átadni. Voltak mondatok, amiket nehezen sikerült leírnom, de közben nem sírtam. Előtte már igen.
7. Ha választanod kellene a kiadott műveidből egy karaktert, akit nagyon szerettél, akkor kire esne a választásod és miért?
Egyet? Ó, ez olyan, mintha azt kérnéd, válassz a gyerekeid közül. Számomra mind igazi egyéniségek. De akkor legyen, Asim Erguvan. Ő végül teljesen más utat járt be, mint amit elsőre szántam neki. Ő az én szívembe is apránként lopta be magát.
8. Volt már negatív tapasztalatod az általad – akár interneten is – megismert olvasókkal vagy esetleg írókkal szemben? Mesélj róla!
Személyes konfliktusom nem volt. Én alapból kerülöm is a vitás helyzeteket. Nem félelemből, hanem mert azt vallom, emberek vagyunk, és normális hangon, stílusban is meg lehet beszélni a dolgokat. Viszont olvastam egy írótól olyan megjegyzést, ami akkor hirtelen kiverte nálam a biztosítékot. Nem rám vonatkozott, de ennek nem volt jelentősége, mert magával a megnyilvánulással nem tudtam azonosulni. Hiszem, hogy nem a rossz szándék vezérelte, csak túl magasra ért, és egy pillanatra (remélem, tényleg csak egy pillanatra), elfelejtette, hogy a sikert is lehet alázatosan "viselni".
9. Ha nem a romantikus-erotikus zsánerben írnál, akkor melyikben tudnád még elképzelni magad?
Szerintem másban nem. Azt hiszem, nem tudnék hiteles lenni.
10. Milyen alkotásokat várhatunk a jövőben tőled? Milyen terveid vannak?
Jelenleg két könyvön dolgozom, az egyik egy téli történet, ami tényleg inkább csak kikapcsolódásra íródik, nem nagy gondolatok közvetítésére (legalábbis ez a terv). A másik pedig Abby Winter írónővel egy közös könyv. Pont a napokban mutattuk be a helyszínt: Miami, és egy kis csavarral Little Havanna. Erről majd apránként több részletet is elárulunk.
10.+1. Kérlek oszd meg a kedvenc részedet/részeidet az eddig megjelent köteteidből! (legalább egyet, maximum mindegyikből egyet)
Arra gondoltam, ha már maradnom kell, nem fogom minden időmet egy hotelszobába zárkózva tölteni, inkább kirándulok kicsit majd a környéken. Az nem szerepelt a terveimben, hogy az első utam ide vezet. Ahogy az sem, hogy az utca túloldalán Asim kocsija fog várni. Ő rögtön kiszállt, amint észrevett. Hiába takarta az arcát napszemüveg, a fáradt mozdulat, ahogy nekidőlt az autójának elárulta, őt is meggyötörték a történtek. Beletúrt kócos hajába, majd megsimította borostás arcát, végül a farmerja zsebébe csúsztatta a kezét, jelezve, hogy ráér és vár rám, amíg ki nem szállok.
Elmondhatatlanul gyűlöltem azért, amit tett velem, és még annál is jobban a piszkosul hatalmas egojáért és magabiztosságért, ami oly nagyon lehengerlővé tette. A kormányt szorongattam és hiába igyekeztem, nem bírtam másfelé nézni. Képes volt a ház előtt várni rám kockáztatva, hogy az apám meglátja, és kinyírja. Én meg képes voltam aggódni miatta. Mazochista - ismételgettem magamban.
Tudtam, hogy esélyem sincs, lehetek bármilyen gyors, hosszú lábain beér, még mielőtt az ajtóig jutok. Épp ezért ráérősen, érdektelenséget színlelve szálltam ki, próbáltam elérni, hogy ne citerázzon a lábam, és leplezni, hogy a szívem majd' kiugrik a helyéről. Ahogy előre sejtettem, két lépést sikerült megtennem, máris mellettem állt.
– Ava! – Elkapta a karom, de rögtön kirántottam a kezéből.
– Ne érj hozzám! Nem tudom, milyen nyelven mondjam el, hogy hagyj végre békén! Fogalmam sincs, mit akarsz még tőlem. Neked és a nagybátyádnak már nincs szükségetek rám. Aláírtam az apámnak a meghatalmazást. Szóval bármi is volt a tervetek, felejtsétek el!
Lerántotta a napszemüvegét.
A mindig csillogó tekintete fásulttá vált, és Erdogánnal aszimmetrikusan neki is pont a szemöldöke fölött éktelenkedett egy sebhely. A kezem magától mozdult, hogy megsimítsa, de még időben megállítottam.
– Tényleg ezt gondolod? Hogy semmi mást nem jelentettél nekem, csak egy terv része voltál?
Megrántottam a vállam.
– Nem tudom és már nem is érdekel. Mert ahogy te is mondtad, volt. Már elmúlt.
Ott akartam hagyni, de a derekamnál fogva visszarántott. Olyan közel húzott, hogy teljesen a mellkasához préselődtem. Az ujjaim alatt felpörgött a szívverése, éreztem, ahogy a pulzusa versenyre kelt az enyémmel. Megpróbáltam eltolni, de csak egy gyenge kísérletre futotta, mert valójában egy centivel sem akartam távolabb lenni tőle.
Nem volt többé kimért úriember. Az egész testéből, lényéből sütött a nyers vágy. A szeme újból felragyogott, de a cinkos pimaszság helyett immár tüzes szenvedély lángolt benne.
– Abban talán igazad van, hogy vége, de ne hazudd azt, hogy nem érdekel.
– Mi van, ha mégsem? Mi van, ha én is csak kihasználtalak? Honnan tudod, hogy nem csak egy eszköz voltál számomra, hogy felejtsek?
– Nem tudhatom, de azt határozottan érzem, hogy reszketsz a karomban, és rohadtul nem a félelemtől. Egyszóval, mondhat ez a csókolni való szád bármit – hajolt egyre közelebb –, ha a testbeszéded elárul.
Félig lehunyt pilláim alól néztem fel rá. Sóhajtva vártam és vágytam az áramütésre, amint majd az ajka az enyémhez ér. Ám az utolsó pillanatban eszembe jutott, milyen durván átvert, hazudott, és különben is, annak a féregnek a fia. Talán az apámnak van igaza, az alma nem esett messze a fájától, és egyszerűen csak ő is jól bánik a szavakkal.
Hátrahúzódtam.
– Ha nem engedsz el azonnal, összecsődítem az utcát, akkorát sikítok.
Épp hogy kimondtam, valaki tényleg hatalmasat sikított. A villában.
Köszönöm az írónőnek, hogy válaszolt a kérdéseimre!
Köszönöm Kedves Olvasó, hogy velem tartottál!
💗