E. K. Blair bátor és vakmerő. Nem fél elítélendő vagy beteges szexualitáshoz köthető dolgokról írni a regényeiben. Azt hiszem, hogy az olvasói is hasonló csónakban eveznek. Én szerettem. Nekem tetszett az a világ, amit teremtett, még ha sokszor tintát nem tűrő jelenetek kerültek előtérbe. Sőt, talán pont ezért olvasom a köteteit lendületesen és kihagyások nélkül, mert a lehető legtermészetesebb módon képes tabu témákat robbantani.
Az Echo című mű érzelmileg és lélektanilag is egyaránt kegyetlen, mélybe taszító. A Bang megdöbbentő befejezése után bíztam abban, hogy választ kapok rengeteg kérdésre és E. K. Blair igyekezni fog visszahúzni bennünket, olvasókat a talajra. Mégis azt éreztem, hogy minden alkalommal mikor a lábam a földhöz ért, kaptam egy hatalmas taszítást, ami következtében újra a pokol tornácán találtam magam, s ez rengetegszer megismétlődött. Föld-pokol-föld-pokol. Egy ördögi kör, aminek nincs vége.
Benett halott. Pike halott. Declan halott. Nina halott. Egyedül Elizabeth élte túl, bár nem minden értelemben – érzelmileg és lelkileg ő is meghalt. Abba a pillanatban, amikor Pike és Declan szemében kihunyt a fény, belőle is kihunyt minden.
Úgy érzi, hogy képtelen maradni a Benett tulajdonában lévő lakásban, ezért összeszedi az összes cuccát és Svédországba utazik. Ám mindezek előtt kiderül az, hogy a férfinek volt egy eltitkolt fia, akire az örökség nagyrészét hagyja – így Nina bosszúja ebből a szempontból sem sikerült, hiszen nem szerezte meg az összes pénzt a férfitől, ami egy új életet biztosított volna neki.
Svédországban egy könnyedebb küllemű, hangulatos motelban száll meg. A tulajdonossal hamar beszédbe elegyedik, rövid időn belül összebarátkoznak, és egy hullámhosszra kerülnek. Elizabeth úgy érzi, hogy látnia kell azt a házat, ahová lehetősége lett volna Declannel költözni. A ház láttán a nő darabokra törik – siratja a múltat, a jelent és a jövőt. Siratja a szerelmét és a legjobb barátját is. Elvesztett mindent és mindenkit. Egyedül maradt, teljesen egyedül.
Azonban hamar kiderül, hogy nem minden úgy történt, ahogy azt a nő átélte. Nem volt minden pillanatban teljesen jelen, s vannak dolgok, amiket talán észre sem vett. Eme felfedezésnek köszönhetően teljes képzavar alakul ki nála, elméletben elrugaszkodik a realitás talajától és törekedni fog arra, hogy fájdalmat érezzen. Mert rájön arra, hogy a lelkében tátongó űrt, ki tudja tölteni testi fájdalommal – s, ha mindez nem lenne elég, a halott Pike-kal beszélget, mint régen gyerekként.
A kirakós darabkái kezdenek a helyükre kerülni. Megjelenik valaki, aki csak még inkább tönkre zúzza a történetet. Hamar nyilvánvalóvá válik Elizabeth számára, hogy az egész bosszú el lett cseszve. Egy közeli ismerős elrabolja a nőt, mert bízik abban, hogy pénzt kap cserébe. Közben szépen lassan csepegteti az információt Elizabeth apjáról, Benettről és mindarról, ami ide köthető. A nő ennek tudatában elveszti önmagát, a velejébe vág, hogy felesleges volt az egész.
Vajon Elizabeth túléli mindezt ép elmével? Lesz valaki, aki megmenti őt elrablója karmai közül?
A sorozat első részét másodszorra olvastam most, mégis ugyanúgy ledöbbentett, mint első alkalommal. Akkor is magával rántott mindaz, ami főszereplőnkkel történt, s nem volt ez másként a folytatásban sem.
E.K. Blair tudja, hogyan kell jól írni. Néha megbotránkozva éreztem magam, mégis levegővétel nélkül ittam a szavait. Rengetegszer éreztem a pokol kapujában magam, hiszen a történet annyira aberrált és elfajzott, s én mégis élveztem minden oldalát.
Fülszöveg:
Azt mondják, hogy a leghosszabb visszhang, amelyet valaha mértek, 75 másodpercig tartott, de megnyugtathatok mindenkit, hogy ez sokkal tovább szól majd. A durranás megsüketítette körülöttem a világot, mindent semmivé némított, hagyta, hogy pusztításának tükörképe sokkal tovább megmaradjon, mint kellett volna. Örökké követni fog engem, el fog pusztítani engem – elpusztít benneteket. Válaszokra vártok? Én is.
(Művelt Nép, 2018)
Az Echo című mű érzelmileg és lélektanilag is egyaránt kegyetlen, mélybe taszító. A Bang megdöbbentő befejezése után bíztam abban, hogy választ kapok rengeteg kérdésre és E. K. Blair igyekezni fog visszahúzni bennünket, olvasókat a talajra. Mégis azt éreztem, hogy minden alkalommal mikor a lábam a földhöz ért, kaptam egy hatalmas taszítást, ami következtében újra a pokol tornácán találtam magam, s ez rengetegszer megismétlődött. Föld-pokol-föld-pokol. Egy ördögi kör, aminek nincs vége.
,,Néha el kell buknunk ahhoz, hogy megtanuljuk, miképpen állhatunk talpra ismét. Néha fájdalmat kell okoznunk másoknak ahhoz, hogy felismerjük a saját hibáinkat, és felismerjük, hogy jobban kell bánnunk önmagunkkal.”A történetszál pontosan ott folytatódik, ahol az előző rész abba maradt.
Benett halott. Pike halott. Declan halott. Nina halott. Egyedül Elizabeth élte túl, bár nem minden értelemben – érzelmileg és lelkileg ő is meghalt. Abba a pillanatban, amikor Pike és Declan szemében kihunyt a fény, belőle is kihunyt minden.
Úgy érzi, hogy képtelen maradni a Benett tulajdonában lévő lakásban, ezért összeszedi az összes cuccát és Svédországba utazik. Ám mindezek előtt kiderül az, hogy a férfinek volt egy eltitkolt fia, akire az örökség nagyrészét hagyja – így Nina bosszúja ebből a szempontból sem sikerült, hiszen nem szerezte meg az összes pénzt a férfitől, ami egy új életet biztosított volna neki.
Svédországban egy könnyedebb küllemű, hangulatos motelban száll meg. A tulajdonossal hamar beszédbe elegyedik, rövid időn belül összebarátkoznak, és egy hullámhosszra kerülnek. Elizabeth úgy érzi, hogy látnia kell azt a házat, ahová lehetősége lett volna Declannel költözni. A ház láttán a nő darabokra törik – siratja a múltat, a jelent és a jövőt. Siratja a szerelmét és a legjobb barátját is. Elvesztett mindent és mindenkit. Egyedül maradt, teljesen egyedül.
,,Egy személyben volt minden: szerető, védelmező, harcos. Ő volt a megtestesült tündérmese, és megtettem volna bármit azért, hogy az én tündérmesém legyen.”
Azonban hamar kiderül, hogy nem minden úgy történt, ahogy azt a nő átélte. Nem volt minden pillanatban teljesen jelen, s vannak dolgok, amiket talán észre sem vett. Eme felfedezésnek köszönhetően teljes képzavar alakul ki nála, elméletben elrugaszkodik a realitás talajától és törekedni fog arra, hogy fájdalmat érezzen. Mert rájön arra, hogy a lelkében tátongó űrt, ki tudja tölteni testi fájdalommal – s, ha mindez nem lenne elég, a halott Pike-kal beszélget, mint régen gyerekként.
A kirakós darabkái kezdenek a helyükre kerülni. Megjelenik valaki, aki csak még inkább tönkre zúzza a történetet. Hamar nyilvánvalóvá válik Elizabeth számára, hogy az egész bosszú el lett cseszve. Egy közeli ismerős elrabolja a nőt, mert bízik abban, hogy pénzt kap cserébe. Közben szépen lassan csepegteti az információt Elizabeth apjáról, Benettről és mindarról, ami ide köthető. A nő ennek tudatában elveszti önmagát, a velejébe vág, hogy felesleges volt az egész.
,,Lélegzel. Harcolsz. Elveszel mindent, ami a tied kellett volna hogy legyen az életben, mert mindet megérdemled.”
Vajon Elizabeth túléli mindezt ép elmével? Lesz valaki, aki megmenti őt elrablója karmai közül?
A sorozat első részét másodszorra olvastam most, mégis ugyanúgy ledöbbentett, mint első alkalommal. Akkor is magával rántott mindaz, ami főszereplőnkkel történt, s nem volt ez másként a folytatásban sem.
E.K. Blair tudja, hogyan kell jól írni. Néha megbotránkozva éreztem magam, mégis levegővétel nélkül ittam a szavait. Rengetegszer éreztem a pokol kapujában magam, hiszen a történet annyira aberrált és elfajzott, s én mégis élveztem minden oldalát.
,,Mert bár lelőttél és megöltél engem, még mindig tiszta szívemből szeretlek. Még mindig neked akarom adni a világot.”
Azt mondják, hogy a leghosszabb visszhang, amelyet valaha mértek, 75 másodpercig tartott, de megnyugtathatok mindenkit, hogy ez sokkal tovább szól majd. A durranás megsüketítette körülöttem a világot, mindent semmivé némított, hagyta, hogy pusztításának tükörképe sokkal tovább megmaradjon, mint kellett volna. Örökké követni fog engem, el fog pusztítani engem – elpusztít benneteket. Válaszokra vártok? Én is.
(Művelt Nép, 2018)