.png)
Sophie Stava regényével még nem találkoztam korábban, de a virtuális könyvtárban megakadt a szemem a címén. A fülszöveg már első olvasatra felcsigázott, talán éppen emiatt elég magas elvárásokkal kezdtem bele a történetbe. Már hetek óta úgy éreztem, hogy szükségem van egy kicsit erősebb olvasmányra, és végül be is igazolódott, hogy jól választottam!
Történet:
Sloane már gyermekkorától kezdve megtévesztően viselkedik. Mindig is szerette elhitetni másokkal, hogy az általa kitalált világ valóságos. Iskolás korában nem volt nehéz dolga, mivel az édesanyjával elég gyakran költöztek, így bőven volt lehetősége kitapasztalni, meddig mehet el a hazugságok hálójában anélkül, hogy lebuktatná magát. Rengeteget tanult a korábbi helyzetekből, a következő alkalommal pedig már kiküszöbölte a hibákat, és még tökéletesebben adta elő magát. Emiatt nem is csoda, hogy a nő felnőttkorára sem változik meg, és a valóság elferdítése az élete része marad. Gyakran saját maga sem tudja eldönteni, mi a valóság.
Főszereplőnk egy hazugságnak köszönhetően ismerkedik meg a Lockhart családdal. Hihetetlen számára, hogy mennyire könnyen sikerült közelebbi kapcsolatba kerülnie Jayyel és Violettel. Az már csak hab a tortán, hogy Violet állást ajánl neki: heti pár alkalommal vigyázzon a szívproblémákkal küzdő kislányára. Ez Sloane számára nem jelenthet kihívást, hiszen az egészségügyben dolgozik. Azonban az alkalmi munka hamar mindennapos elfoglaltsággá válik, amikor valódi barátság alakul ki a két nő között.
Sloane úgy gondolja, hogy elérkezett az idő, hogy megmutassa az új és egyetlen barátnőjének, hogy mennyire felnéz rá. Mindezt puszta jó szándékból teszi, és elkezdi lemásolni a nő külsejét. Befesti és levágja a haját, hogy olyan legyen, mint Violetté. Azt akarja, hogy olyan élete legyen, mint amilyen neki van. A testvére akar lenni, és ezért mindent megtesz. Nem érzi a határokat. Ezzel fejezi ki a rajongását a feleség iránt. Ugyanakkor reménykedik abban, hogy a nő nem veszi észre, hogy mennyire zavarba jön, ha a férj megjelenik, arról nem is beszélve, ha beszédbe elegyednek.
A házaspár nem ismeri fel Sloane hazugságait, vagy csak nem akarják, mert valami sokkal hatalmasabb dolog van kibontakozóban? Ki az, aki valójában mozgatja a szálakat? Mivé válhat egy ilyen kapcsolat egy kisgyermekes házaspár és egy dada között? Milyen titkok bújnak meg a sötétben, amelyek romba dönthetnek mindent?
Véleményem:
Sophie Stava lassan és tudatosan építette fel a cselekményszálat, aminek köszönhetően elképesztő fordulatok bontakoztak ki. Ehhez hozzátett az is, hogy a történetet váltott nézőpontban, a három főszereplő - Sloane, Violet és Jay - elbeszélésében ismerhetjük meg. Ennek köszönhetően az oldalakba temetkezve könnyebben megérthetjük a szereplők döntésének indítékait, valamint betekintést nyerhetünk az érzéseikbe és a gondolataikba is.
A Ne higgy nekem nem volt tökéletes, mert előfordultak benne kicsit laposabb fejezetek, ugyanakkor olyanok is, amelyek fokozták az izgalmat. Ezek párosítása hozzájárult az olvasóban növekvő adrenalinérzethez, aminek köszönhetően a regényben a feszültség a tetőfokra hágott.
Ahogy említettem, magas elvárásokkal kezdtem bele a műbe, és az utolsó oldalakhoz érve egyáltalán nem voltam csalódott. Beszippantott a történet, és olyan befejezést kaptam, amire egy pillanatig sem számítottam!
Megszállottság.
Manipuláció.
Hazugságspirál.
Elmosódó határok.
Pszichológiai játszmák.
Látszatélet.
Sophie Stava egy megdöbbentő alkotást tárt az olvasóközönség elé!
Főszereplőnk egy hazugságnak köszönhetően ismerkedik meg a Lockhart családdal. Hihetetlen számára, hogy mennyire könnyen sikerült közelebbi kapcsolatba kerülnie Jayyel és Violettel. Az már csak hab a tortán, hogy Violet állást ajánl neki: heti pár alkalommal vigyázzon a szívproblémákkal küzdő kislányára. Ez Sloane számára nem jelenthet kihívást, hiszen az egészségügyben dolgozik. Azonban az alkalmi munka hamar mindennapos elfoglaltsággá válik, amikor valódi barátság alakul ki a két nő között.
Sloane úgy gondolja, hogy elérkezett az idő, hogy megmutassa az új és egyetlen barátnőjének, hogy mennyire felnéz rá. Mindezt puszta jó szándékból teszi, és elkezdi lemásolni a nő külsejét. Befesti és levágja a haját, hogy olyan legyen, mint Violetté. Azt akarja, hogy olyan élete legyen, mint amilyen neki van. A testvére akar lenni, és ezért mindent megtesz. Nem érzi a határokat. Ezzel fejezi ki a rajongását a feleség iránt. Ugyanakkor reménykedik abban, hogy a nő nem veszi észre, hogy mennyire zavarba jön, ha a férj megjelenik, arról nem is beszélve, ha beszédbe elegyednek.
A házaspár nem ismeri fel Sloane hazugságait, vagy csak nem akarják, mert valami sokkal hatalmasabb dolog van kibontakozóban? Ki az, aki valójában mozgatja a szálakat? Mivé válhat egy ilyen kapcsolat egy kisgyermekes házaspár és egy dada között? Milyen titkok bújnak meg a sötétben, amelyek romba dönthetnek mindent?
Véleményem:
Sophie Stava lassan és tudatosan építette fel a cselekményszálat, aminek köszönhetően elképesztő fordulatok bontakoztak ki. Ehhez hozzátett az is, hogy a történetet váltott nézőpontban, a három főszereplő - Sloane, Violet és Jay - elbeszélésében ismerhetjük meg. Ennek köszönhetően az oldalakba temetkezve könnyebben megérthetjük a szereplők döntésének indítékait, valamint betekintést nyerhetünk az érzéseikbe és a gondolataikba is.
A Ne higgy nekem nem volt tökéletes, mert előfordultak benne kicsit laposabb fejezetek, ugyanakkor olyanok is, amelyek fokozták az izgalmat. Ezek párosítása hozzájárult az olvasóban növekvő adrenalinérzethez, aminek köszönhetően a regényben a feszültség a tetőfokra hágott.
Ahogy említettem, magas elvárásokkal kezdtem bele a műbe, és az utolsó oldalakhoz érve egyáltalán nem voltam csalódott. Beszippantott a történet, és olyan befejezést kaptam, amire egy pillanatig sem számítottam!
Megszállottság.
Manipuláció.
Hazugságspirál.
Elmosódó határok.
Pszichológiai játszmák.
Látszatélet.
Sophie Stava egy megdöbbentő alkotást tárt az olvasóközönség elé!
.png)
Kedvenc idézetek:
"Csakhogy az igazság unalmas. Az alakítgatását, a részletek megváltoztatását, a kiszínezését gyerekkoromban kezdtem, rossz szokásként, mint amilyen a körömrágás vagy a var piszkálása, csak éppen ebből soha nem nőttem ki. Sőt inkább belenőttem, ahogy a hazugságok egyre természetesebben, szinte reflexszerűen gördültek elő a számból, míg végül ösztönössé váltak, önmagam részévé. Már szinte eszembe sem jut, hogy igazat mondjak. Miért is tenném? Amikor igazat mondasz – legalábbis, ha az igazság unalmas, és majdnem mindig az-, az emberek feszengeni kezdenek, a szemük meg üvegesedik, ahogy lankad a figyelmük. Végül felicsúdnan, és egy félénk „Ó, bocsánat, mit is mondtál?”-lal magukhoz térnek, majd megpróbálnak érdeklődést színlelni."
"(..) azon tűnődöm, vajon hogyan festék majd barna hajjal. Azt mondogatom magamnak, hogy még nem döntöttem el, megcsinálom-e, de ez nem igaz. Tudom, hogy megcsinálom.
Hiszen a hízelgés legőszintébb formája az utánzás, nemde?"
"Csak ültem ott a ruhájában, a cipőjében, a fülbevalójában, frissen festett hajam csillogott. (..) Láttam rajta, hogy dühös, pedig nem akartam rosszat.
Imádtam őt. Felnéztem rá. És olyan akartam lenni, mint ő. Miért nem látta be, hogy ez csak hízelgés, semmi több?
A tekintete a gardrób többi részére vándorolt. Minden fiók nyitva volt. (..) Az egyik fiókban régi fényképekre bukkantam. (..) néhányat róla és a férjéről, amikor először randevúztak, a nászútjukról, mindkettőjükről meztelenül, fotókat róla fehérneműben. Most a képek úgy hevertek körülöttem, mint a konfetti. A tekintete megakadt az egyik képen, amelyen az ágyban hevert fekete bugyiban. Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom. (..)
A tekintete visszatért hozzám. Az arcából kifutott minden szél. Azt hittem, elájulok."
"(..) ahogy a laza mosolyával rád néz, olyan érzést kelt benned, mintha hullámvasút tetején ülnél, ami mindjárt elindul lefelé. Felvillanyozódik tőle az ember, eltölti a várakozás, a gyomra bizsereg, a szíve kalapál. Olyan, mint a drog. Ha nem vigyázol, függővé válsz, szúrásnyomok lesznek a karodon, a vénáknak lőttek."
"(..) megígérte, hogy minden más lesz. Hogy jobb lesz. De ehelyett kitépte a szívemet, és összezúzta egy kalapáccsal."
"(..) azon tűnődöm, vajon hogyan festék majd barna hajjal. Azt mondogatom magamnak, hogy még nem döntöttem el, megcsinálom-e, de ez nem igaz. Tudom, hogy megcsinálom.
Hiszen a hízelgés legőszintébb formája az utánzás, nemde?"
"Csak ültem ott a ruhájában, a cipőjében, a fülbevalójában, frissen festett hajam csillogott. (..) Láttam rajta, hogy dühös, pedig nem akartam rosszat.
Imádtam őt. Felnéztem rá. És olyan akartam lenni, mint ő. Miért nem látta be, hogy ez csak hízelgés, semmi több?
A tekintete a gardrób többi részére vándorolt. Minden fiók nyitva volt. (..) Az egyik fiókban régi fényképekre bukkantam. (..) néhányat róla és a férjéről, amikor először randevúztak, a nászútjukról, mindkettőjükről meztelenül, fotókat róla fehérneműben. Most a képek úgy hevertek körülöttem, mint a konfetti. A tekintete megakadt az egyik képen, amelyen az ágyban hevert fekete bugyiban. Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom. (..)
A tekintete visszatért hozzám. Az arcából kifutott minden szél. Azt hittem, elájulok."
"(..) ahogy a laza mosolyával rád néz, olyan érzést kelt benned, mintha hullámvasút tetején ülnél, ami mindjárt elindul lefelé. Felvillanyozódik tőle az ember, eltölti a várakozás, a gyomra bizsereg, a szíve kalapál. Olyan, mint a drog. Ha nem vigyázol, függővé válsz, szúrásnyomok lesznek a karodon, a vénáknak lőttek."
"(..) megígérte, hogy minden más lesz. Hogy jobb lesz. De ehelyett kitépte a szívemet, és összezúzta egy kalapáccsal."
Fülszöveg:
Ártalmatlan hazugsággal kezdődött, hogy a szürke kis életét érdekesebbé tegye…
Sloane szeret a parkban ücsörögni és figyelni a kisgyerekes családokat. Elképzeli az életüket – a szépen berendezett házat, a meleg légkört, a közös programokat, a meghitt estéket, a magánóvodát, a baráti összejöveteleket. Ő is ilyenre vágyik, mert neki nem adatott meg.
Aztán felcsillan a lehetőség. Megpillant egy síró kislányt, akit megcsípett egy méh. Ápolónőnek mondva magát rögtön a segítségére siet, a kissé tanácstalan apa nem győz hálálkodni. Így furakszik be Sloane dadaként a gazdag és kiváltságos Jay és Violet Lockhart családjába.
A pár élete tökéletesnek tűnik, de lehet, hogy nem Sloane az egyetlen, aki hazudik, és a látszólagos idill mögött veszélyes igazság rejtőzik. A hazugságok természete, hogy összeadódnak, és egy idő után már nincs menekvés az ördögi spirálból…
Sophie Stava izgalmas pszichológiai thrillere tökéletes olvasmány Lisa Jewell, Lucy Foley vagy Laura Dave rajongóinak.
Sloane szeret a parkban ücsörögni és figyelni a kisgyerekes családokat. Elképzeli az életüket – a szépen berendezett házat, a meleg légkört, a közös programokat, a meghitt estéket, a magánóvodát, a baráti összejöveteleket. Ő is ilyenre vágyik, mert neki nem adatott meg.
Aztán felcsillan a lehetőség. Megpillant egy síró kislányt, akit megcsípett egy méh. Ápolónőnek mondva magát rögtön a segítségére siet, a kissé tanácstalan apa nem győz hálálkodni. Így furakszik be Sloane dadaként a gazdag és kiváltságos Jay és Violet Lockhart családjába.
A pár élete tökéletesnek tűnik, de lehet, hogy nem Sloane az egyetlen, aki hazudik, és a látszólagos idill mögött veszélyes igazság rejtőzik. A hazugságok természete, hogy összeadódnak, és egy idő után már nincs menekvés az ördögi spirálból…
Sophie Stava izgalmas pszichológiai thrillere tökéletes olvasmány Lisa Jewell, Lucy Foley vagy Laura Dave rajongóinak.
(Libri, 2025)
