A. A. Cooper: Fogadom

A. A. Cooper regényével már hónapokkal ezelőtt találkoztam a könyvtár virtuális polcán, de akkor még nem volt meg bennem a kellő elhatározottság ahhoz, hogy kezembe vegyem a Fogadom című történetet. Az új év új kihívásokat ébresztett bennem, részben ennek köszönhetően került végül a januári kölcsönzéseim közé. Másrészt a fülszöveg ígéretesnek, ugyanakkor titokzatosnak is tűnt számomra, és egyre inkább úgy éreztem, hogy el kell olvasnom. Nagyon örülök, hogy végül esélyt adtam neki, és belecsöppentem ebbe a történetbe.

Történet:

Főszereplőnk Elzi, aki hatalmas döntés előtt áll: beköltözzön a párjával a Templomba, vagy ismerje be, hogy ez egy rossz ötlet, és menjen vissza a szüleihez? A nő már hosszú ideje válaszokat keresett olyan kérdésekre, amelyek másokat nem igazán érdekeltek. Aztán több mint egy évvel ezelőtt megismerkedett Vincével, akivel hamar megtalálták a közös hangot. A férfi vezette be a Krisna-tudat világába. 

A nőben váltakoznak az érzelmek, egyszerre akar a szerelmével tartani, ugyanakkor kintlakó hívő maradni. Fél attól, mi vár rá a Templom falai között, és attól is, hogy a vallás szabályai miatt el kell távolodnia a férfitól. Elzi otthon érzi magát a Közösségben, de számára túl nagy lépés az, hogy ennyire elköteleződjön. Vince azonban elhatározta magát, és ha nem tart vele, akkor a kapcsolatuk valószínűleg zátonyra fut. 

A beköltözés előtti napokban a nőt annyira magával ragadják a gondolatai és a múlt árnyai, hogy nehezen tud a pakolásra koncentrálni. Ha ez nem lenne elég, az utolsó éjszaka látomásai vannak, amelyeket nyilvánvaló jelnek vesz a döntése meghozatalával kapcsolatban – ennek ellenére Vincével tart. Ám azt előre nem tudhatta, hogy ezzel a lépéssel a saját lelkét is egyfajta belső börtönbe zárja, mert nem lehet igazán önmaga a Templom falai között. Ezen pedig az sem segít, hogy a férfit alig látja, a testi érintkezés pedig szinte nullára csökken közöttük. 

Elzinek meg kell vívnia a saját harcát, rá kell találnia arra az útra, ami segít neki túlélni az előtte álló hónapokat. Mindent megtesz azért, hogy a Közösség hűséges tagja legyen, és Vince is elismeréssel tekintsen rá. Bízik abban, hogy minden jobb lesz, ha az egy év letelte után megkapják az avatást, házasságra lépnek és újra kint élhetnek. Azonban főszereplőnk tervei rövid időn belül kútba esnek, így még bizonytalanabbá válik önmagával és a szerelmével kapcsolatban.

A nő mindent feladott a férfiért: a korábbi életét, beleértve a vőlegényét, a családját, az álmait és a céljait. Hitt abban, hogy létezik az a boldogság, ami felemel, és hogy a Krisna-tudat válasz mindenre. De mi történik akkor, ha a Templom falai közé zárva elveszíti a legfontosabb dolgot: önmagát? 
Hogyan változik a Vincéhez fűződő viszonya a benti dolgok alakulásával? 
Elég bátorsága van ahhoz, hogy mindent kockára tegyen: a hitét, a tagságát, a szerelmét? 

Véleményem:

A. A. Cooper ebben a regényben kivételes őszinteséggel és bátorsággal dolgoz fel egy olyan témát, amelyről korábban még nem olvastam, és amely éppen ezért különösen erősen hatott rám. A Fogadom választékos, könnyen érthető stílusban íródott. Annak ellenére, hogy a vallással kapcsolatban nem voltam tájékozott ilyen mélységben, könnyedén tudtam követni a történetet, és nem idegenkedtem az ismeretlen, ám gyakran visszatérő kifejezésektől sem.

Bevallom, az első fejezetekkel nehézkesen haladtam, de volt egy pont, egy áttörés, ahol beszippantott a történet és csak az utolsó oldalakhoz érkezve tértem magamhoz. Nem volt túlrészletezve, mégsem maradtak bennem üres foltok a Krisna-tudat kapcsán. Az írónő stílusának köszönhetően Elzin keresztül mindent a saját bőrömön tapasztalhattam meg: a jókat és a rosszakat egyaránt. 

Az írónő alkotását egyszerre találtam érdekesnek, torkot szorongatónak és szívhez szólónak. Rávilágít arra, hogy az emberi hit néha nem elég, és emiatt rossz döntéseket is hozhatunk. Arra is emlékeztet, hogy nem szégyen felismerni a hibáinkat és változtatni rajtuk. A kötet azt is megmutatja, hogy a világban a hazugság jelen van, és nem minden az, aminek látszik – ugyanakkor jogunk van saját magunkhoz hűnek maradni, és néha épp ez a bátorság képes felszabadítani minket.

Kedvenc idézetek:

"- Szerinted van élet a halál után? - kérdezte Elzi, de választ nem várva, folytatta. - Vagy olyan, mint a szerelem: az ember először a fellegekben jár, s mint olcsó bohócálarcot, fülig érő széles vigyort, meg ábrándos, távolba merengő tekintetet visel, máskor a búskomorság paplana alatt vesz menedéket akár órákon át, mozdulatlanul, megfeledkezve testének alapvető követeléseiről. Veled már volt ilyen? Aztán, leszáll valahogy az a lila köd az agyáról, és elkezd gondolkodni. Már nincs vele tisztában, miért lett szerelmes, csak megveti magát, amiért olyan embert szeretett, aki meg sem érdemelte őt. Hova lesz a korábbi észveszejtő érzés? Volt, nincs. És akkor jön a gyötrelem. Mert az mindig jön. Vajon miért kell szenvedni? Több lesz általa az ember? Kevesebb nem lehet. Annak nem lenne értelme."

"Volt, hogy időben végzett a takarítással, de akkor is ott guggolt még a lépcső alján, és a fémszegélyeket fényesítette, hogy találkozhasson a Közösség lelki vezetőjével. Hátha elcsíp tőle egy kedves nézést, egy mosolyt, egy szót, vagy akár egy egész mondatot."
(..)
Elzi ilyenkor elolvadt. A Szvámi tanítja őt! A Szvámit érdekli, mit és hogyan csinál! Elzi lebegett. És végre, nem a gyötrő fájdalomtól. Újfajta boldogságra lelt."

"(..) mit számít, hogy előző este egy egész világ dőlt össze benne?! Megrázza magát, és menetel tovább, mint egy jó katona. Egy féllábú."

"Utálom, hogy nő vagyok, morogta az orra alatt. Utálom, hogy piszkos vagyok! Utálom, hogy veszélyt jelentek a férfiakra, veszélyt jelentek a gurukra! Tűz vagyok. Tűz? Tűzvész!"

"Közelebb lép. Határozott. Bal kezét kinyújtja felém, derekamnál összefogja a szárit és magához húz. Egymagasak vagyunk, érzem, ahogy levegőt vesz. Tekintete bocsánatkérő, karja akaratos. Mellkasára teszem a kezem, hogy legyen köztünk egy kis tér. Pedig arra vágyom, hogy semmi ne legyen köztünk! Az agyam nem áll le. Látom, hogy az övé is kattog. Melyik győz, a vágy vagy az ész? A vágynak drukkolok!"

"A számat nézi. Az én szemem is az övére téved. Közelebb hajol, jobb kezével végigsimít a hajamon, megáll az államnál, mutatóujjával közelebb húzza az arcom és az ajkunk lassan összeér. Ezt a pillanatot mindig így képzelem el. Soha nem heves. Nem lehet az. Nem egy elkapkodott, ész nélküli, ösztönszerű dolog. Az erős vágy hajtja, a szigorú szabályok visszafogják. Szükségszerűen lassú folyamat és tudatos. Kérem Krisnát, hogy bocsásson meg ezekért a gondolatokért! Kérem, hogy engedje megtörténni! Hagyja, hogy ne vágyálom maradjon, önmarcangoló fantazmagória, mert elevenen fal fel. Hadd éljem át, csak egyszer! Különben nem bírom ki, ez a gondolat tölti ki minden pillanatom!"

"Belekerültem ebbe a végtelenített, még egy kicsit bírd ki, még egy kicsit bírd ki, na, még egy kicsit bírd ki folyamatba, és nem tudtam kiszállni belőle. Elkapott a gépszíj."

"Élvezte a “nem-fájás” állapotát. Kusza képfoszlányok hullámain lovagolva hol elégedettséget érzett, amiért sikerült a benne rejlő démonok legjavát legyőznie, hol a rettegés kerítette hatalmába, ahogy a meg nem élt vágyai a mélybe húzták. Aztán már azzal sem törődött. Csak úgy volt. Elvárások nélkül, elégedetten - lebegett, mint magzat az anyaméhben, de még inkább, mint Stephen King bohócának áldozatai, piros léggömbbel a kezükben."

Fülszöveg:

Elzi fiatal, naiv, kereső lélek. Szeret hinni. Másokban.
Egy különös, nem hétköznapi férfi kedvéért mindent hátrahagy: családot, vőlegényt, jövőt. Ám amikor rádöbben, hogy nem egészen így képzelte el az életét, már késő.
Már a Közösség templomának falai között él – szerelmétől elkülönülten. A szigorú szabályok eleinte biztonságot nyújtanak számára, aztán lassan, szinte észrevétlenül, mint liánok tekerednek köré. Már nem tartják. Fojtogatják. Lehet, hogy Vince nem az igazi, tűnődik. Gyógyír lehet-e egy másik, tiltott szerelem?
Ez az igaz történet nem arról szól, hogy mi a helyes út – sokkal inkább arról, megleled-e a sajátodat, s ha igen, van-e bátorságod rálépni.

(Pitypang, 2025)