Arthur Fleischmann & Carly Fleischmann: Carly hangja

Az írópáros női tagjáról legelőször egy internetes cikkben olvastam. A történet Carlyról és az autizmus elleni küzdelméről szól, amely a valóságon alapszik és emiatt minden percet hitelesen élhetünk meg az olvasás során. Magát a kötetet fillérekért vásároltam meg az egyik tavalyi raktárvásáron.

Az autizmus, mint téma hosszú ideje foglalkoztat. Ez az első erről szóló olvasmányom, melynek a valódi befogadásához csak két „kulcs” tulajdonságra van szükség: megértésre és együttérzésre. Én igyekeztem az olvasás folyamán mindkettőt megélni és kitárni a szívem a történet felé. Azt hiszem sikerült, mert befogadhattam a Carly hangja mondanivalóját és ez számomra letaglózó felismerés volt!

A történetről:

Carly kezdetektől fogva más volt, mint az ikertestvére. Akkoriban még nem tudták, hogy mi a furcsaság benne, csupán folyamatában ismerték fel a bevont orvosok az autizmus jeleit. A lány számára már az első pár évben érezhető volt, hogy különbséget tesznek közte és a testvére között. Máshogy szóltak hozzá, máshogy néztek rá, máshogy foglalkoztak vele. A szülőknek minden igyekezetük ellenére sikerült egyhamar megsérteniük Carlyt, habár ők erről mit sem sejthettek akkoriban.

A lány nincs jelen a környezetében, kontrollálatlan viselkedést mutat. A szülők kevésnek érezték magukat ehhez, nem találtak önálló megoldást a lány állapotának javítására. Ennek következtében igyekeztek olyan szakemberekhez, intézményekhez fordulni, akik segítőkezet nyújthattak nekik. Rengeteg elutasítást kaptak, végül ráleltek egy terapeutára, aki áldozatkészen a rendelkezésükre állt. Az ő segítségével sikerült megtalálni Carlyban az elveszett lányt, akit a felszínre kell hozni.

Számos terápia, rengeteg bentlakásos intézmény, végtelen csalódás. A Fleischmann családnak borzalmasan sok dolgot kellett átélnie, ahhoz, hogy igazán segíthessenek a lányuknak és egyre teljesebb életet tudjanak biztosítani neki.
Carly hétről hétre egyre „jobban lesz”: megtanul képekkel kommunikálni, megismeri a betűket és mutogat is. Egyre kevésbé marad kontrollálatlan. Javító tendenciát mutat és ez hatalmas öröm az egész famíliának!

A lány évekig tartó némaság után számítógépen kezd kommunikálni – kezdetben csak a terapeutákkal. Ez pedig egy végeláthatatlan lavinát indít el a környezetében. Végül az életben egyre magasabbra tör – állami iskolába jár, tv szereplésekben vesz részt és jelen van a közösségi felületeken is.

Vélemény:

Az első pár oldalban nehezen rázódtam bele a helyzetbe, míg végül az utolsó szóig nem volt megállás. A Carly hangja egy megfizethetetlen értékű olvasmány. Valós embertől valódi elbeszélésben, igazi érzelmekkel és problémákkal. Nem egy holmi szürke, mindennapi történet. Nincs tele rózsaszín gondolatokkal egy habos-babos körítésben. Tele van mély érzelmekkel, melyek a pozitív tapasztalatok, az öröm mellett ugyanúgy éreztetik a sötétséget és a fájdalmat, illetve a félelmet is.

Maga a történet olvasmányos megfogalmazásban íródott, hiteles formában adja át az üzenetet az olvasóközönségnek. Az autizmussal élők sem más emberek, hiszen ugyanolyanok, mint mi: normálisak - bár egyáltalán mi számít normálisnak? Igaz, hogy több figyelemre és óvatosságra szorulnak, de egy közösségbe tartozunk. Toleránsnak kell lennünk velük szemben, támogatást és segítőkezet kell nyújtanunk feléjük.

Talán számomra a legmeglepőbb az az édesanya reakciója, viselkedése volt. Elbújt a háttérben és csupán a nagyobb hangvételű döntések meghozatalakor játszott szerepet a lány életében. Az édesapa megdönthetetlen védőbástyaként állt Carly mellett, így meg sem lepődőm, hogy a kötet az apa-lánya páros munkája.

Ajánlom azoknak az olvasóknak, akik szeretnének a témában egy igazi, hiteles történetet olvasni! Arthur és Carly Fleischmann könyve magáról az autizmusról, a leküzdéséről és a lehetőségekről szól – ne féljünk segíteni és segítséget kérni!

Idézetek a könyvből:

„Az autizmus olyan érzékeléseket is befolyásolhat, amikre mi nem is gondolnánk. Ami nekünk semmi különöset nem jelent, az egy autizmussal élőnek gyötrelmes is lehet.”

„(..) futó mosolyok, szeretetteljes pillanatok, egy-egy ölelés, nevetés.”

„(..) fölépítettük a saját, furcsa kis világunkat. Egy nem túl rossz valóságot. Nem volt tökéletes se neki, se nekünk. De a kompromisszum az élet alapja. Már nem úgy tekintettem magunkra, mint egy vándorcirkuszra. Az életünk nem volt szokványos, de amennyire lehetett, normális.”

„Ha egyetlen dolgot mondhatnék el az embereknek az autizmusról, akkor az lenne, hogy nem akarok autista lenni, de az vagyok. Szóval, ne haragudjanak rám, hanem legyenek megértőek. Szerintem az emberek nem szeretik azokat a dolgokat, amik nem olyanok, mint ők, vagy viccesen néznek ki. De nem vagyunk egyformák, és miért is akarnánk azok lenni.”

A történet fülszövege itt olvasható!